Edelény

Az edelényi Koch Róbert Kórház igazgatója, dr. Urbán László, 1997-től intézi a létesítmény ügyes-bajos dolgait, de ő vezeti a kórház krónikus belgyógyászati osztályát is. A Kárpátalján született belgyógyász-tüdőgyógyász szakorvossal életéről, pályafutásáról, a korház dolgairól és az egészségügyi ellátórendszer problémáiról beszélgettünk.

– A Kárpátaljáról jött Borsod-Abaúj-Zemplén megyébe. Ennyire kötődött az anyaországhoz?

– Nagyszüleim még Magyarországon, egy Barabás nevű Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei községben, szüleim pedig egy kárpátaljai magyarok lakta településen, Mezőkaszonyban éltek. Én 1960-ban Ungvárott születtem, s ’85-től élek illetve dolgozom orvosként Magyarországon.

– Apropó, munka. Mikor döntötte el, hogy a betegek gyógyítását választja hivatásul? Mindig is orvos akart lenni?

– Igen, legalábbis amióta az eszemet tudom. Igaz, hogy volt egy-két megingásom – ha jól emlékszem két hétig mozdonyvezetőségről, egy hétig pedig buszsofőrségről álmodoztam –, de valahogy mindig kitartottam eredeti elhatározásom mellett. Ez nem volt egyszerű, mert apám például zenetanárként szeretett volna látni felnőtt koromban.

– Hogyan került Magyarországra?

– Harmadik nekifutásra felvettek az ungvári orvosi egyetemre, amit sikeresen el is végeztem. A tanulás alatt, illetve az után is gyakran jöttem Magyarországra, főleg rokonlátogatóba. Itt ismertem meg később a feleségemet is. Mivel ő itthon lakott, úgy döntöttünk, én költözöm Magyarországra.

– Fel sem vetődött, hogy esetleg ő megy ki Kárpátaljára?

– Nem. Nekem teljesen természetes volt Magyarországra jönni, mindig is ezt az országot tartottam a hazámnak. Amíg a Kárpátalján, Erdélyben vagy éppen a felvidéken élő magyar ember nem asszimilálódik, addig az anyaországhoz fog tartozni. Mi, kárpátaljai magyarok kevesebben vagyunk, mint például az erdélyi magyarok, így jobb az összetartásunk, kevésbé vagyunk hajlamosak az asszimilációra.

– Szóval hazajött. Hová haza?

– 1985-ben ormosbányai körzeti orvosként kezdtem el dolgozni. Nekem azonban sohasem a körzeti orvoskodás volt vágyam, én mindig is kórházban akartam dolgozni. Két év múlva aztán az edelényi kórház akkori igazgatója, professzor dr. Kraszkó Pál elhívott a belgyógyászati osztályra, s én a legnagyobb örömmel mondtam igent.

– Jelenleg nemcsak kórházigazgató, de a krónikus belgyógyászati osztály vezető főorvosa is. Eszerint elég hűséges típus…

– Azért volt egy kis kitérőm: 1992-ben átmentem a tüdőgyógyászati osztályra, hiszen tüdőgyógyászatból is szakvizsgát akartam tenni. Ez 1994-ben sikerült is. Rá egy évre kértek fel a krónikus belgyógyászat vezetésére.

– És a kórházigazgatás?

– 1997. február 1-től megbízott igazgatóként, június 1-től pedig már határozatlan időre kinevezett igazgatóként dolgozom. Az intézettel nincs probléma, az orvos- és a betegápolói létszám megfelelő. Ami a legnagyobb problémát jelenti az az, hogy rossz a finanszírozási és a fizetési technika. Ez utóbbi különösen. Az orvosokat és a nővéreket ugyanis meg kell fizetni – nem így, mint most –, azaz el kell érni, hogy ők csak a munkájukkal, ne pedig megélhetési gondjaikkal foglalkozzanak. Nem lehet folyton a hivatástudatra építeni, elvárni az egészségügyben dolgozóktól, hogy ezen az alapon végezzék a dolgukat: hivatástudatért ugyanis semmit sem adnak a boltban.

– Alulfizetett az összes közalkalmazott. Az orvosok és az ápolók mitől lennének rosszabb helyzetben?

– Mert lényegesen többet dolgoznak: 40 órát egy héten, amelyhez hozzájön további 40 óra, amit ügyeletben töltenek el. Ez is az oka annak, hogy az orvosok halálozási statisztikája rosz-szabb, mint a többi közalkalmazotté.

– Mi a megoldás?

– A minimum az, hogy azt a 270 milliárd forintot, amit az elmúlt évek során kivontak az ágazatból, invesztálják vissza. Már most el kellene kezdeni, jó lenne, ha a következő évben legalább 100 milliárddal többet költene az állam az egészségügyre, mint most. Úgy érzem, ebből a fekvőbeteg-ellátásra fordítható pénzeket kellene növelni a legnagyobb mértékben, alsó hangon 20 százalékkal. A nagyobb pénzügyi dotáción kívül természetesen mindenképpen szükséges az egészségügyi szektor átalakítása, különösen akkor, ha a készülő státusztörvény tervezetét elfogadja a parlament. Ebben az esetben ugyanis fel kell készülni arra, hogy a határon túl élő magyarok „megrohamozzák” majd a kórházakat.

– Mennyire súlyos a helyzet?

– Az ellátást ahhoz kell viszonyítani, hogy mennyire beteg a nemzet. Ha ezt nézzük, akkor abból a pénzből, amit most az egészségügyre fordít az állam, egészen színvonalas ellátást tudunk biztosítani.

– Az előző kormány idején a kórház sorsa eléggé bizonytalanná vált…

– Igen, be akarták zárni. Mi azonban tiltakoztunk ez ellen, figyelmeztető sztrájkot is tartottunk. Ennek, s a társadalmi illetve a politikai összefogásnak köszönhetően ez nem jött össze.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)