Erdélyi Gábor tanárról beszél Benedek László nyugdíjas igazgató

Csak a lokálpatrióta lehet jó patrióta

Erdélyi Gábor-3.jpgBerettyóújfaluban minden évben kiosztják az Erdélyi Gábor-díjat a város kultúrájáért és művelődéséért végzett munkáért. Az elismerést először posztumusz maga a névadó kapta meg 2000-ben. Rangos kitüntetésnek számít e helyi alapítású közművelődési díj, már csak azért is, mert a legtöbb kitüntetett személyesen ismerte a névadót, akiről Benedek Lászlóval beszélgetünk. Benedek László egy másik, középfokú intézményben tanított ugyan, de sok éven át kollégája volt a városszerte közismert és köztiszteletben álló Erdélyi Gábornak.

Erdélyi Gábort Berettyóújfaluban ezrek ismerték és tisztelték, nevének ma is patinás csengése van a városban. Azt is mondhatnánk, hogy kevesebben vannak a bihari településen, akiknek tanítványi vagy szülői minőségben ne lett volna vele találkozása. Nagyobb körben mégis keveset tudnak róla.

– Ismertetné dióhéjban az életútját?

– Nagyváradról származott, ott járt elemi iskolába, majd Nagykőrösön tanítóképző intézetbe, és 1939-ben kapott tanítói oklevelet.

– Engedje meg, hogy megszakítsam! Hadd idézzem Gabi bácsi szavait egykori iskolájáról:

– „Nagykőrös nagyon fontos állomása az életemnek. 1939-ben végeztem a református tanítóképzőt, a miénk volt a századik évfolyam az intézet történetében. Kitűnő iskola volt, valóságos kis egyetem. Évfolyamunk éretten gondolkodó, a felnőtt társadalmat jól ismerő osztály volt. Olyan munkába vágtunk bele közösen, mint Nagykőrös történetének, néprajzának, építészetének, kertészetének stb. megírása. De ezek a dolgozatok meg is jelentek! Én mondom, kitűnőek voltak a régi tanítóképzők, az életre nevelték a tanítójelölteket”

– Ilyen remek felvértezettséggel hol kezdte a pályáját?

– Berettyóújfaluban kezdte nevelői pályáját, de nem sokáig dolgozhatott, mert a világháború közeledtével behívták katonai szolgálatra. Mint érettségizett embert, hamarosan tiszti iskolába küldték. Zászlósként szolgált a második világháborúban az orosz fronton 1943-tól 1945 tavaszáig. Akkor fogságba esett, ahonnan jó néhány év múlva eléggé legyengülve tért haza Berettyóújfaluba. De szerencséjére nevelői hivatását ott folytathatta, ahol kezdte, vagyis ahonnan elszólították katonának, az 1. számú iskolában.

– De rövidesen letartóztatták. Nekem erről úgy beszélt, hogy valami gyerekcsínyt fújtak fel politikai üggyé, ami neki három év szabadságába került. Életének erről a mélypontjáról később is csak szűkszavúan volt hajlandó beszélni.

– Az indokot pontosan én sem ismerem, de mintha nekem is beszélt volna ilyesmiről. Tény, hogy 1950-ben az államvédelmi hatóság politikai vádak alapján letartóztatta. Erre annál inkább alapot szolgáltatott példának okáért, hogy tiszti iskolát végzett. Egy volt horthysta katonatiszt, aki a szovjetek ellen harcolt, s csak hosszú idő után jöhetett haza a hadifogságból, a Rákosi-érában könnyen gyanússá vált. Elég volt akkor, ha valakire rosszindulatból ráfogtak valamit, bizonyítani sem kellett, már vitték is az embert. Pedig ő nem az a jellem volt, hogy valakinek is ártott volna, és sohasem politizált aktívan. Biztos, hogy indokolatlan, törvénytelen volt a letartóztatása, jelentéktelen dologért büntették. Egy Koppányi nevű ávós tiszt fizikailag is bántalmazta, lelkileg is megalázta. Bizony, hosszú ideig, 1953 nyaráig volt internálva. Vádemelésre, perre, bírósági tárgyalásra nem is került sor, ami szintén bizonyítja, hogy nem volt komoly indok a fogva tartására.

– Ő erről így beszélt:

– „1950-ben a gyerekek csináltak valami politikai meggondolatlanságot. Az Államvédelmi Hatóság a tantestületben kereste a bűnbakot, engem internáltak. 1953 augusztusában szabadultam. Voltaképpen nem is akartam visszajönni, de családi okok hazaszólítottak. Tiszalökön kitanultam a gömbvasszerelő szakmát, kétszer annyit kereshettem volna vele, mint egy pedagógus. Visszatértem azonban a pályára, az 1-es számú iskolában kaptam állást, ahol 1939-ben kezdtem, s ahol a remek pedagógus és ember, Fehér Istvánné volt az igazgató.”

– Ön mintha Kazincbarcikára emlékezett volna?

– Igen, de ezek szerint Tiszalökön volt, bár nincs kizárva, hogy valamennyi időt Kazincbarcikán töltött. Ezt azért nem tudom pontosan, mert Gabi bácsi nem szeretett életének erről a szomorú szakaszáról beszélni, ritkán nyílt meg, hiszen még a nyolcvanas években sem lehetett az ember eléggéóvatos.

– Később is lapulnia kellett, zaklatták, gyanakodtak rá?

– Nem, hátra lévőéveiben már nem zaklatták, de Gabi bácsi sem adott rá alkalmat. Amivel azt akarom mondani, hogy óvatos volt, nem politizált, elfogadta a helyzetet olyannak, amilyen, s inkább beletemetkezett a munkába. Meg is becsülték érte, több kitüntetésben részesítették. De ő született pedagógusként nem a kitüntetésekben látta pályájának igazi jutalmát, hanem abban a köztiszteletben, a feléáradó szeretetben, ami mindenhonnan sugárzott rá. Negyvenkét év alatt körülbelül ötezer gyereket tanított, s bár azokban az években sokan elvándoroltak Berettyóújfaluból, akkor is rengetegen maradtak a tanítványai közül. Mondta is, hogy neki kétszer annyi idejébe telik megjárni a hivatalt vagy a boltot, mint másnak, mert lépten-nyomon meg kell állnia két szóra. Amikor kiszabadult, ismét visszament az 1. számúáltalános iskolába, s a kollégák nagyon tapintatosan viselkedtek vele szemben. Bizonnyal azért, mert mindenki meg volt róla győződve, hogy ok nélkül fosztották meg három évre a szabadságától. Hamarosan igazgatóhelyettes lett, mert kitűnő pedagógus volt, egészen 1960-ig töltötte be ezt a vezető beosztást. Abban az évben – mert becsülték mind a kollégái, mind a felettesei – felkérték, vállalja el a József Attila Általános Iskola igazgatói állását. 1965-ig volt a 2. SzámúÁltalános Iskola igazgatója, innen a nemrég épített 3. SzámúÁltalános Iskolába került ismét tanárnak, s ott dolgozott egészen 1981-ig, nyugalomba vonulásáig. Rajzot és éneket tanított, tanítói oklevele mellé ugyanis időközben Nyíregyházán tanári képesítést szerzett. Ám nyugdíjazásakor nagy csalódás érte, ugyanis nem számították be neki szolgálati időnek sem a hadifogságban, sem az internálótáborban eltöltött éveket! Elvettek tőle 8 vagy 9 évet. Járta szegény a hivatalokat, kérvényezett, kilincselt, nekem is panaszkodott. A helyi vezetőség mind jó igazolásokat, támogató tanúsítványokat adott neki, de hiába! Az illetékes hatóság, illetve intézmény nem akceptálta őket.

– Mivel érdemelte ki környezete megbecsülését?

– Az ő emberi kiválósága abban volt, hogy túl tudta magát tenni a szörnyű sérelmeken, nem vonult csigaházba, nem lett cinikus, kiábrándult ember! Sőt egy város Gabi bácsija tudott lenni! A tanítványai, a szülők és a település valamennyi pedagógusa előtt szakmai és erkölcsi tekintélyt vívott ki magának. Egyéniségének egy másik pozitív vonása az volt, hogy sohasem tolta előre magát, hanem mindig az ügyet szolgálta, ami jött, válogatás nélkül. Alkatából hiányzott a mindenáron való egyéni érvényesülés, az önmegvalósítás individuális szándéka, egyszóval az önzés. Ha honismereti, múzeumi vagy zeneiskolai munka várt rá, akkor annak élt, azt csinálta, méghozzá dinamikusan, példamutatóan. Szinte hallom, amint mondja: „Menjünk, gyűjtsük be a leendő városi múzeumba a feleslegessé vált paraszti eszközöket, hogy végképp el ne kallódjanak!” Sohasem tétlenkedett. Rajztanári tudását különösen a 3. számú iskolában kamatoztatta. Tanítványainak rendkívüli módon fel tudta kelteni az érdeklődését, ezért is ért el országosan kiemelkedő sikereket.

– Emlékszem, nekem arról is beszélt, hogy a fogságban nyelvészeti és néprajzi megfigyeléseket tett, gyűjtést is végzett. Annál is inkább, mert alkalma nyílt találkozni nyelvrokonaink néhány képviselőjével. Mutatta a füzetet is, amit sikerült hazahoznia.

– Erről nem sokat tudok, bár nagyon szűkszavúan nekem is említést tett róla, amikor nyolc napig együtt voltunk egy külföldi úton. Elmondta, hogy a fogságban, az egyhangúságot, az agybutító sivárságot legyőzendő, szellemi munkához látott, sőt a társakból egy kis énekkart is szervezett. Ezért a parancsnokságtól még dicséretet is kapott. Olyan fiatal tanító volt, akinek az érdeklődése sok irányba terjedt. Lendületét nem tudta megtörni a fogság sem.

– Azt mondta, négy pontban tudnáösszefoglalni munkálkodásának eredményeit.

– Igen. Van két fontos kulturális objektum Berettyóújfaluban, amelynek alapkövét, jelképes értelemben, ő tette le. Az egyik a zeneiskola, a másik a Bihari Múzeum. Ha valaki Nagykőrösön vagy akár a Debreceni Református Kollégium Tanítóképzőjében kántortanítói oklevelet szerzett, az garancia volt arra, hogy zeneileg művelt ember legyen, s legalább egy hangszeren játsszon. Gabi bácsi rendkívül szépen tudott orgonán játszani és hegedülni. De jött az államosítás, nem kántorkodhatott tovább. Zenei kötődése azonban nagyon erős volt, ezért is végezte el az ének szakot. Természetes hát, hogy azonnal segítségére sietett a zeneiskolának, mely a hajdúböszörményi zeneiskola fiókjaként indult, s felajánlotta, hogy délután és este a zeneiskola megkap egy-két tantermet. 1959-et írtunk ekkor. A zeneiskola aztán 1963-ban önálló intézménnyé vált. A 3. számú iskolában Makai Mihály kolléga vezetésével működött a zeneiskola fúvósrészlege. Gabi bácsi ezt is felkarolta. Ő maga minden hangversenyen jelen volt, a tehetséges tanítványokat személyesen irányította a zenekarba. A nagy fia rézfúvós volt, családi alapon is motivált tehát. Ebből a tanszakból vált híressé a fúvószenekar Kovács Kálmán vezetésével. Kétévenként rendeztek országos versenyt, az újfalui fúvószenekar négyszer egymás után első lett.

– Eljutott a zenekar külföldre is?

– Igen. Az első európai fesztivált 1972-ben rendezték meg a csehországi szudéta városban, Chlebben. Velük voltam, mint a kulturális ügyekért felelős városi tanácselnök-helyettes, amit társadalmi munkában végeztem. Gabi bácsi is ott volt, mint a 3. számú iskola igazgatója. Nyolc napot töltöttünk együtt, ráadásul egy szobában helyeztek el bennünket, úgyhogy sokat tudtunk beszélgetni. Amit róla tudok, az főleg ekkor jutott birtokomba. Megható pillanat volt, amikor a város főterén a részt vevő tizenegy ország zászlaját vonták fel az árbocokra, s minden zenekar eljátszotta a saját himnuszát. Gabi bácsi könnyezve hallgatta a miénket, meleg hazafiságát nem rejtette véka alá. Másnap délben zenekarunk a chlebi vasgyárban adott koncertet, s a hangverseny után többen odajöttek, s legnagyobb csodálkozásunkra tökéletes magyarsággal gratuláltak, lelkesedtek. Kiderült, hogy Kassa környékéről kitelepített színmagyarok voltak, akiket a Benes-dekrétum értelmében elűztek szülőföldjükről. Gabi bácsi hosszan érdeklődött az életkörülményeik iránt. Elmondták, hogy beletörődtek a sorsukba, a kenyerük miatt most már kénytelenek ott maradni, a magyarságból kiszakadni, mert hát mit is csinálhatnának mást. Gabi bácsit a hallottak mélyen megrendítették, s azt mondta: „Látod, ez is magyar sors a második világháború után.”

– A Bihari Múzeum alapításából hogyan vette ki a részét?

– Mint lelkiismeretes falusi, kisvárosi pedagógus, rendszeresen eleget tett családlátogatási kötelezettségének, ismerte tehát tanítványainak az otthoni hátterét, a szüleit is. S mint művelt és elkötelezett értelmiségi felismerte, nem szabad hagyni, hogy az egykori paraszti életmód, a falusi gazdálkodás tárgyi emlékei és népművészeti eszközei veszendőbe menjenek. Össze kell őket gyűjteni az utókor számára. Néprajzi szakkört szervezett az iskolában, s rengeteg tárgyi emléket gyűjtetett össze a tanítványaival. Rövidesen egy nagy ház padlása tele lett kerámiatárgyakkal, rokkákkal, mángorlókkal, vasalókkal, szőttesekkel, s ki tudja még mivel. Szerencsés dolog volt, hogy egy Sándor Mihályné nevű kolléganője, akivel együtt kezdték tanítói pályájukat, ízig-vérig néprajzkutató volt, s amikor Sándorné elköltözött a lánya után Szentendrére, Gabi bácsi folytatta az általa megkezdett gyűjtőmunkát. Ezért mondhatjuk, hogy a Bihari Múzeum anyagának megalapozásában oroszlánrésze volt. Rendkívül szerencsés körülménynek mondható, hogy 1974-ben, amikor megérett a helyzet az önálló múzeum megnyitására, már több száz helyben gyűjtött, értékes anyagot lehetett az épületbe vinni, amiből azonnal kiállítást tudtak rendezni. Méghozzá olyat, amivel a helyieknek nem kellett szégyenkezniük. A szakemberek felismerték, hogy egy múzeum akkor fejlődhet, ha a fiatalokkal megszerettetik a gyűjtőmunkát, és felébresztik bennük a lokálpatriotizmust.

– Mit tettek ennek érdekében?

– Ezzel Héthy Zoltán, a Bihari Múzeum első igazgatója is tisztában volt. Éppen ezért elhatározta, hogy minden nyáron 25-30 környékbeli és helyi gyereknek honismereti tábort szervez, akik a szomszédos falvakba mennek gyűjteni, különböző témakörökben. Ehhez megnyerte a fenntartó szervek támogatását. Az idén már a 25. tábort szervezték. Az első néhány évben Gabi bácsi is részt vett a munkában, előadásokat tartott, és személyesen avatta be a tanulókat a gyűjtőmunkába. Sokat segített hasznos tanácsaival, olykor manuális munkával is, a táborokat lezáró tablókat többször ő rajzolta, készítette. Értett hozzá, hiszen rajztanár volt. Ezért is lehet mondani, hogy Berettyóújfalu kulturális életének ezt a szeletét is támogatta. Evidens tehát, hogy róla nevezték el a közművelődési díjat.

– Gabi bácsi valóban nagyon fontosnak tartotta a lokálpatriotizmust. Egy helyen így beszélt róla:

– „Mert mi a hazaszeretet? Nem beszéd, nem prédikáció, hanem megismerés és cselekvés. A nagyvilágot szóban könnyű magasztalni, de aki túlnéz szűkebb hazáján, aki nem tud beilleszkedni a környezetébe, az rendszerint más hazarészt vagy világrészt sem tudna szeretni. Az ember folyton táguló, spirális körökből szervesen építi fel a maga világát, s ha valahol megszakad a folyamat, az egész semmit sem ér. Vagyis aki nem jó lokálpatrióta, az nem jó patriótának sem. Mert az ember a lábát csak szilárd talajon tudja megvetni. Márpedig a szilárd talaj rétegei a család, a baráti kör, a munkahelyi közösség, a környezet hagyománya, szokásrendje. Aki ezeket lebecsüli, miközben látszólag magasabb értékekre függeszti a szemét, az becsapja önmagát: nem tudna más értékeket sem becsülni.”

– Tanári munka, a zenekultúra támogatása, néprajzi gyűjtés a lokálpatriotizmus szellemében. De mi volt a negyedik pont, amiről beszélni akart?

– Én nem hagynám szó nélkül azt sem, hogy kiválóúttörővezető volt. Ma ugyan divat megvetéssel emlegetni az úttörőmozgalmat, holott az sokaknak, több generációnak is a maradandó gyermekkori élményeit jelentette. Erdélyi Gábor 1965 körül, már nem egészen fiatalon, nagy lendülettel kapcsolódott be a mozgalomba, s korát meghazudtoló frissességgel a nyári táborokban is részt vett. Az általa vezetett táborok mindig élményszámba mentek a gyerekek számára, mert ő nem elégedett meg azzal, hogy a letáborozás után naphosszat focizhattak a tanulók, vagy napoztak, tétlenkedtek, hanem már a táborhoz vezetőút minden nevezetes állomásánál megálltak, és ismerkedtek a történelmi emlékekkel. A pihenés, a szórakozás is mindig nevelő célzatú volt. Amikor például Bélapátfalván, Egerhez közel ütött az iskola tábort, akkor sort kerítettek rá, hogy Eger valamennyi nevezetességét megismerjék a résztvevők. Szilvásváradon nem mulasztottak el felmenni az ősemberbarlangba. Végigjárták a Szalajka-völgy összes nevezetességeit. Felkeresték a borkői középkori katedrálist is. Egyszóval olyan ifjúsági táborokat tudott szervezni, amelyek örökké emlékezetesek maradtak a tanulóknak, részint a látvány, részint a hangulat miatt. Minden tábor valóságos honismereti felfedezés volt. Hozzátartozott a táborozáshoz a sütés-főzés, ilyen gyakorlati ismeretekre is tanította a gyerekeket. Ezt is el kell mondani az ő életművét felidézve, mert a gyerekek a táborok miatt is szerették és tisztelték. S ezt tudták a szülők is. Gabi bácsi már nyugdíjazás előtt állt, mégis elment a debreceni úttörővezetői továbbképzésre, s ott a fiatal kollégák számára remek módszertani, pedagógia tanácsokat adott előadások formájában. Különös tekintettel arra, hogyan kell a délutáni szabadfoglalkozásokat hasznosan megszervezni. Ezt onnan is tudom, hogy a feleségem, aki gyakran hallgatta ezeket az előadásokat, felsőfokokban beszélt róluk.

– 2004 januárjában jelen voltam Berettyóújfaluban a kultúra napján, amikor átadták az Erdélyi Gábor-díjat. Ezúttal Kárpáti Gusztáv festőművész kapta. Ő is nagy szeretettel emlékezett meg Erdélyi Gáborról, mint akivel bizonyos művészeti kérdéseket meg tudott vitatni. S mellékesen azt is megemlítette, hogy tőle kapta az összes gyümölcsfáját. Ismerte Gabi bácsit, a kertészt?

– Nekem is volt kertem, egy kis gyümölcsösöm Berettyóújfalu határában, Kárpáti Gusztáv második szomszédom volt, ezért jól tudom, hogy üres telkét szinte Gabi bácsi telepítette be kitűnő anyaggal. Hiszen remek kertész hírében állt, amit saját kertje bizonyított. Én gyümölcsfát nem kaptam, mert nem kértem tőle, ugyanis már nem volt hely a kertemben. De metszési tanácsokkal ellátott, s azokat igyekeztem megfogadni. Ez is bizonyítja, hogy milyen sokoldalú ember volt. 1994-ben „Berettyóújfalu Városért” kitüntetésben részesült. Az önkormányzat indoklása szerint: „Négy évtizedet meghaladóan fejtett ki példás pedagógiai tevékenységét. Hitét és lelkesedését a hadifogság és internálás évei sem tudták megtörni. Felejthetetlen érdemet szerzett a város zenei, művészi kultúrájának megteremtésében, az értékek megmentésében múzeum létesítése révén. Számára a szülőföld – a hely, az emberek iránti mély szeretet – az éltető erő.”

Bakó Endre

***

ERDÉLYI GÁBOR (született 1920. március 30-án Nagyváradon, elhunyt 1996. április 24-én Berettyóújfaluban) tanár. Az elemi és a polgári iskolát szülővárosában végezte. A nagykőrösi református tanítóképzőben kapott tanítói oklevelet 1939-ben. Később levelezőúton rajztanári oklevelet szerzett a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán. Pályáját Berettyóújfaluban kezdte, melyet a katonai szolgálat, illetve a tiszti iskolai kiképzés szakított meg. A második világháborúban, 1943–45 között szovjet hadműveleti területen zászlósi rangban teljesített katonai szolgálatot. 1945-ben szovjet hadifogságba esett, ahonnan 1949 júniusában tért haza. 1950-ben az ÁVO letartóztatta. 1953-ban szabadult. 1981-ben vonult nyugdíjba. Nevelőmunkája és sokoldalú iskolán kívüli művészeti és népművelési tevékenysége révén a város meghatározó személyisége lett. Úttörőkitüntetésein kívül megkapta a Maróthi-díjat (1976), a Berettyóújfalu Városért Érmet (1994) és posztumusz a Berettyóújfalu Kultúrájáért és Közművelődésért a róla elnevezett Erdélyi Gábor-díjat (2000).

BENEDEK LÁSZLÓ (született 1931. április 7-én Nagykerekiben) tanár. Édesapja református tanító volt. Elemi iskoláit helyben végezte, 1941–44 között a hajdúböszörményi Bocskai Gimnáziumban tanult, a debreceni Fazekas Gimnáziumban érettségizett. 1950–1954 között egyetemi tanulmányokat folytatott a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. Tanári pályáját Berettyóújfaluban kezdte 1954 őszén, majd négy éven át Hajdúszoboszlón volt középiskolai diákotthon-igazgató. 1959-ben a püspökladányi Karacs Ferenc Gimnázium igazgatója, az ő idejében épült a tizenkét tantermes új épület. 1967-től ismét Berettyóújfaluban találjuk, ahol az Arany János Gimnázium tanára, majd kollégiumának igazgatója huszonöt évig, 1992-ben történt nyugdíjazásáig. Az 1970-es években Berettyóújfalu társadalmi tanácselnökhelyettese. Az 1981-ben megjelent városmonográfiában őírta a Közoktatás, közművelődés című fejezetet. Több kitüntetés birtokosa, többek között az Oktatásügy Kiváló Dolgozója. 1992-ben Szolgálati Érdemérmet kapott.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése