E fiúból püspök lesz Sevillában, akárki meglássa!

Az Ibériai félszigeten nagy hagyománya van a színpompás körmeneteknek

A huszárok egyenruhájának a fazonjától legalább olyan messze esik a látvány, mint amilyen távolságra Székelyföld található a térképen, mégis az ottani március tizenötödikékre gondolok. A korhű öltözetű nyalka lovasok közül – akinek van – apró kisfiát is az ünnepi bandérium viseletébe öltözteti. Így aztán a kicsi huszár már élete hajnalán belenő a hagyományba. Olyat azonban még a csíksomlyói búcsúban sem láttam, hogy az apró gyermekek a vallási méltóságok ruházatára emlékeztető szetteket öltsenek magukra. A kép jobb oldalán látható iskola fiú tanulói vonulnak büszke szülők figyelmétől kísérve. Az élen haladó “fiatalember” komoly arckifejezése már egy tiarához, egy püspöki fejfedőhöz is elmenne. A mögötte jövőnek még meg kell küzdenie a hiúságával, de az anyja fotózza, így még nem főbenjáró bűn az önbizalmat sugárzó mosoly. Érkeznek a leánykák. Számukra az egyházi pálya nem pálya egy olyan mélyen katolikus országban, mint Spanyolország. Ám Sevillában, Carmen és a flamenco városában nem is nagyon volna rá igény. Nézd meg az anyját, és… látod milyen lehetett rózsabimbó korában, mert ott sorakozik előtte a sok kis szépség. Mindegyikük frizurájában egy rózsaszál. Olyan, amilyet a népszerű opera hősnője Don José elé dobott, aki aztán annak rendje-módja szerint el is csábult. Vonul a város. Izidor napja van, aki Sevilla védőszentje. Az Ibériai félszigeten nagy hagyománya van a színpompás körmeneteknek. Az, hogy én véletlenül éppen a kicsikébe botlottam, nagy szerencse. Így legalább láthatom: nem csak belenőnek, hanem bele is nevelkednek ezekbe az ünnepekbe, a hitbe. Az ugyancsak messze földön híres katedrálishoz közeledve aztán találkozok az “igazival”, a felnőttek vonulásával. Már messziről hallatszott egy népes rezesbanda hangja. Miután a zenészek elvonultak mellettem, megérkezett a menet eleje a város notabilitásaival. Rögtön utánuk Andalúzia fővárosának apraja-nagyja akkora gyertyákkal, amelyeket ha nem fújnak el, nem olvadnak el jövő ilyenkorig. Messziről jött turista eretnek gondolata: a kicsik jobbak voltak.Az ünneplők lassacskán tovatűnnek, a rezesbanda hangjának fortissimói, a cintányérok csengése is elhal. Delelőjéhez közeledik az egyre inkább perzselő nap, ideje felkeresni azt a kis kifőzdét, ahol tegnap már szemeztem egy furcsa, de ígéretes csemegével. Polip, azaz tintahal saját tintájában… Egy korábbi, Sevilláról szóló írásomban bemutattam a langostino al ajillot, aki még nem látta, az itt megnézheti. Ugyanott említettem, hogy a tenger gyümölcseit mennyire kedvelem. Ez a tintás tintahal azonban nem nagyon rabolta el a szívemet gyászos külsejével. De győzött a kíváncsiság. Végül is a májashurka sem tulipiros, hanem kívül-belül barna, mégis finom. Ez meg fekete. Ismerkedjünk meg a spanyol nevével: calamares en su tinta. A véletlen szülte meglepetés, de nagyon stílusos, fekete szalvétát kaptam az adagomhoz. Az étlap minden tételéhez ezt adtak, ma ilyen volt a kicsiny bodegában. De azért hozzáláttam. Meglepő, hogy mennyire hasonlít a májas hurkához, amivel már példálóztam. Különösen, hogy a tintahal darabok mennyire emlékeztettek egy olyan alkalomra, amikor tényleg szép nagy, ép májszeleteket is töltöttek a bélbe. A képen látható rákocskákat a szakácsnő alig leplezett rosszallással tette a merő feketeségre. Csak nézett, amikor mondtam, így szebb. A konyhaművészet térképén ismeretlen területként, fehér foltként szerepelt eddig lelkemben a tintahal a saját fekete tintájában. A Callejon de la Inquisicion, magyarul az Inkvizíció utcához érkeztem. Elég sok rosszat tudtam eddig a középkor kinzásokkal teli fekete foltjáról ahhoz, hogy úgy véljem, utcát azért nem kellene elnevezni róla. Talán mégsem tudok mindent… Halványan dereng, hogy egy ismeretterjesztő tévécsatornán azt mondta valaki: abban a korban a világi bíróságok még annál is kegyetlenebb kínzásokat és büntetéseket almaztak, mint a Szent Inkvizíció. Nyitva maradt bennem a kérdés, mert követve a Paseo de arte táblicát, arra gondoltam, elindulok művészettel töltekezni. Akkor is, ha ez egy pisiszagú sikátorral kezdődik. Ám az inkvizícióval folytatódott. A soklépcsős átjáró a Guadalquivir partjára vezetett, ahol a párizsi Szajna partra hajazó sátoros festőművészek sora várja a vásárlót. De az Inkvizíció utca alján előbb el kell haladni egy Picassóba eléggé belefeledkezett művész alkotásai előtt. Földbe gyökerezett a lábam: a Guernica? Ha sokáig kellene néznem a nagyméretű vásznat, lehet, bármit bevallanék az inkvizítoroknak. Jártam Guernicában, itt látható az ott készült képem a szóban forgó kultuszfestményről. Erről pedig annyit, hogy akkor már inkább a Szajna part tisztességes giccsfestői.Visszanéztem a hídról a rövid látogatás után. A sikátor sötét inkvizíciója után nyugalmat sugárzó, képeslapra illő látvány tárul elém. Lehet, mégiscsak érdemes lett volna egyet sétálni az angyali fehér leanderek illatában, megszemlélni az itteni konszolidáltabb művészek sátrait, alkotásait. Kiürült a sugárút, nem csak a körmenet résztvevőit szívta fel a délutáni szieszta. A melegség valahová fedél alá űzött minden hőre lágyuló földi halandót. Mielőtt magam is egy árnyas utcába menekülnék, csak megcsodálom ezt a gyönyőrű saroképületet. Annak ellenére sem stíluskavalkád, hogy csúcsos szemöldökű gót ablakok, félköríveket tartó mór oszlopfők néznek vissza rám. Aztán ott van a tetején az a keresztbe csíkos kupola… De legalább a földszinten van valami a ma emberétől: egy Häagen-Dazs fánkozó. Nem elég, hogy nem tudom kimondani a nevét, az sem világos, mit keres itt, a tintahalas tálak és a fokhagymás langostinok városában.Talán a hőség miatt érzek elégedetlenséget a kozmopolita étkezde miatt. Más arcok is elég megviseltnek tűnnek, pedig már a párásító is ontja a hűsítő harmatot, és az eget, a napot itt is, másutt is vitorlák takarják. Az lehet, hogy egy napba kevesebbet tölteni több volna… Megváltást hoz a késő délutánig perzselő hőséget követő valamelyest hűvösebb kora este. A végig kiülős vendéglőkkel szegélyezett vacsorázós sétálóutcán a Giralda tornyának hosszú árnya óramutatóként jelzi a nap közeledő végét. Legalábbis számomra, akinek otthon, több mint kétezer kilométerrel odébb, már tényleg este volna. Itt azonban csak most éled fel a város. Estebédhez terítenek a vendéglők. És milyen vadregényes asztali terítékekkel… Így illik, állapítom meg magamban. Egy olyan városban, amelyben délelőtt olyan ragyogó szettekben vonult a lakosság apraja nagyja a körmenetben, ennél alább nem adhatja egy magára valamit is adó vendéglős.