Hűha! Tornásznak a fehérnépek!

Adnék én a feleségemnek, ha ő is szökdösni akarna! Letörném a derekát!

Falun mindig hagyományőrzőbbek voltak az emberek, mint városon. Mindenféle szempontból. Természetesen mindenki ismer mindenkit, s tartanak egymástól, mert hát mit szól a falu, ha valaki egy kicsit kirí a sorból? Abból bizony pletyka lesz. Méghozzá a javából. Merthogy mire a falu egyik végéből eljut a másikba, addig az események méretesebbnél méretesebb testeket öltenek, s az icipici szúnyog hatalmas elefánttá alakul át. A hírek nem írott formában jutnak tovább, s ahogy a népmesékről állítjuk: szájról-szájra terjed, és vidékenként változik, úgy a pletykáról is megállapíthatjuk: szájról-szájra terjed, és szomszédonként változik.

Itt, Székelyvaján még mindig asszonymunka a főzés, mosogatás, takarítás, mosás, gyomlálás, mindamellett, hogy a legtöbb nő pont úgy munkát vállal, mint a férje, s késő délután kerül haza. De a szabály, az szabály, mi is történne, ha egy férfi elkezdene rendszeresen házimunkát végezni? Azonnal megszólnák. Szerencsére az a szólás mondás is érvényben van még, hogy minden csoda három napig tart. Vagy legalább addig, míg egyéb csoda nem történik. Az idősebbek viszont sokszor csóválják a fejüket, ha számukra illetlen magatartással találkoznak, s nem felejtik el egyhamar.

Így történt ez akkor is, mikor az asszonyok egy része elkezdett tornára járni, heti rendszerességgel. Hiába magyaráztuk, hogy egészségesek és erősek szeretnénk lenni, meg formában akarjuk magunkat tartani, mégis a falu szájába kerültünk.

– Na, ezeknek a fehérnépeknek sincs jobb dolguk! – hangzott el.

– Ha nincs mit dolgozzanak, jüjjenek hozzám, mert adak én dógot nekik!

– Ahelyett takarítanák otthon az ablakat!

– Adnék én a feleségemnek, ha ő is szökdösni akarna!

– Letörném a derekát!

Efféléket mondogattak, főleg a középkorú meg idősebb férfiak, habár szavaikhoz képest nyugodtak és vidámak voltak. Az is lehet, hogy csak a többiek kedvéért nyilatkoztak eképpen. Meg a rend miatt. Mert ez nem illendő. A buszmegállóból tökéletes rálátás nyílt a tornázó asszonyokra, hát mérgükben meg is nézték, hogy mit csinálnak. Aztán már csak arról szólt a fáma, hogy ki melyik sorban áll, milyen gyakorlatokat végeznek, s mennyire jól vagy rosszul.

Egyébként divatba jött a Boncidai menyecskék, ugrálnak, mint a kecskék kezdetű népdal is.

Néhány hónap elteltével már senki sem töprengett a mozgolódó asszonyokon. Hozzászoktak. Csak addig volt idegesítő, amíg újdonság volt. Na meg témaként is jól szerepelt, jókat lehetett rajta vitatkozni.

Szerző: 2020. 11. 22.

2 hozzászólás

  • gampe arpad says:

    én majdhogynem 80 vagyok. Nagyvárosi, aki csak vakációkban látott falut. De ez a story valahol az 1950-es évek meséje. Vagy a kollektivizálás után, amikor a közössel a munkakedv is közössé vált (vagyis, amig minket fizetgetnek…). De egy ujszülöttnek minden story új.

    • László Júlia says:

      Kedves Árpád, ez bizony egy 2015-ös történet. 🙂 Úgy-e, hogy szinte hihetetlen?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló