Piros az ég, mintha lobognának a felhők

Írta: Balogh Géza

marek_szczepaniak_teli_ut_masolata.jpgCsendes vasárnap délután volt, cinkék kaparásztak a havas tornácon, mikor a cimborám kitalálta, menjünk át Csécsére gyalog. Menjünk, mondtam, hisz Csécse nincs messze, talán három kilométerre. Kettő, legyintett a barátom, a töltésen kettő. Csak nem a gáton akarsz menni, meredtem rá, ebben a nagy szélben…!?  De bizony ott, bólogatott, legalább megnézzük a nyomokat a hóban.

Kóródon vendégeskedtem, ami Tiszacsécsének amolyan rokonfaluja. A csécsi iskolások most is Tiszakóródra járnak. Ha ők kibírják, mi is, biztatott a cimborám, mikor a Gáternél, a régi fűrészüzemnél felkapaszkodtunk a gátra. Egy darabig a Tisza mellett mentünk, de aztán elkanyarodott a folyó, és kinyílt a táj. Az éjjel kis, könnyű porhó hullt, nyúl-, meg madárnyomok cikáztak benne. Amúgy csend volt, vadnak, madárnak hangját se hallottuk. Ám ekkor, a Kincstáréban megszólalt egy szarka, s nyomban rá ezer másik felelt. Fellármázták az egész környéket. Szarka, csóka, szajkó nem szokott csak úgy oktalanul kiabálni, annak oka van mindig. Általában a kenyér. Ami ez esetben inkább egy elhullott nyúl, őz, fácán. Amit ha felfedez egy, pár percen belül biztosan ott terem öt. És ebből iszonyatos perlekedés lesz.

Most azonban nem nagyon törődtünk a szarkákkal, szajkókkal, mert kezdett lemenni a nap, és Csécse még odébb volt. Kiléptünk hát, de így is sötétedett már, mikor a régi temetőn át beértünk a faluba. Már két szín látszott csupán. A fehér, meg a fekete. Itt nagyobb volt a hó, az öreg házak eltűnni látszottak benne. A kis templom, meg az öreg fatorony azonban ragyogott…! – földbe gyökerezett a lábunk. Megállt akkor ott velünk az idő. A lámpák még nem égtek, a motorok már hallgattak, és az aprócska faluban egy lélek se mozdult.

Kósa Károly bátyánknál is hiába kopogtattunk. Száz ház, háromszáz lélek, s a főutcában annyi kanyar, hogy a Tisza is megirigyelhetné. Nagy diófák és körtefák, csiripelő verébcsapatok, a levegőben pedig valami nehéz, füstös, fojtó szagok. Más volt, valami idegen szag volt ez, mint amit megszoktunk Csécsén, de visszakanyarodván elfelejtkeztünk a szagokról, illatokról. Mert Károly bátyánknál világ volt!
Rég láttuk az öreget, én például csak a nyáron, de semmit se változott. Fekete kalap, lajbi, fekete csizma…, mint öt, tíz, tizenöt éve. Jól mondják azt, az ember hetven fölött már nemigen változik. Ő pedig kilencvennél is több. Kilencvenhárom!

– Jaj de jó, hogy jöttök! – szorította meg a kezünket – Már majdnem lefeküdtem. Oda voltam estézni egy kicsit, de sokáig ott sem maradhat az ember. Más mán ez a világ! Estére mán nem illik maradni.

Károly bátyánk ilyenkor télen hatkor, fél hétkor fekszik. És ötkor, fél hatkor kél. De éber ez az álom, ki tudja, hányszor kinyitja a szemét. Most is, tizenegy, fél tizenkettő se volt, mikor kinézett az ablakon. És mit lát? Piros az ég, mintha lobognának a felhők. A szembeszomszéd istállója, színje égett. Ott volt a tűzoltókkal, s a fél faluval egész éjjel ő is. Hajnalra elaludt a tűz, csak a szaga, az a furcsa, nedves, nehéz szag maradt, amiből másnap estére nekünk is jutott.

– Na, iszunk egy kis pálinkát? – kérdezte, miután átbeszéltük az éjjelt, meg a mögöttünk hagyott hónapokat.
Iszunk, bólintottunk, mivel azért mégis csak átfagytunk az úton, s mivel tudtuk, Károly bátyánknál mindig kiváló pálinkákat kapni. Negyvennyolc augusztusában hazajött a fogságból, a kertben felszedte a szilvát, kifőzette, s azóta az ő háza nincsen pálinka nélkül, mesélte egyszer, egy régi őszön. Most is benyúlt a kredencbe, kivette a butéliát, és a két, fél decis vendégpoharat. És a maga háromcentesét. Soha nem iszik nagyobb pohárból. De abból egyet minden áldott reggel. Ha vendég jön, hát kettővel, elvétve hárommal. A vendéget persze kínálja, pláne azt, aki ért is egy kicsit a pálinkához. Aki nem ájul el az aszalt szilvával, mazsolával, meg mindenféle trükkel sötétsárgává öregített italtól. Az ő pálinkája se narancssárga. Igaz, nem is fehér, mint a vízbefúlt ember bőre. Hanem olyan szalmasárga, kristálytiszta nedű, amitől aztán olyan jól esően krákog és sóhajtozik az ember.
Ha időben abbahagyja!

Mert a szilva kegyetlen is tud lenni. Ha az ember nem ismeri a mértéket. Károly bátyánkat nem kell félteni. 1928 húsvét másnapján rúgott be utoljára. Előző évben, itt, a templom előtt toboroztak, s két gyermekkori barátja is berukkolt. Húsvétkor jöttek haza, és őt is felkeresték. Az egyik, Siket Bernát különösen hetyke fiú volt, azt mondta, menjünk, igyunk egy kis bort Fischernél. Elmentek. Előbb Bernát rendelt egy litert, majd a másik. Aztán Károly bátyánk.

– De akkor én már nagyon ingadoztam. De megittuk! És Bernát barátom ráütött az asztalra. Cili néni! Egy liter rumot! Szegény Cili néni csitított volna minket, de a két katonával nem lehetett bírni. Megittuk…, hát én nem tudom, hogy értem haza. Csak arra emlékszem, hogy fekszem, meg fekszem a tornácon, és szegény édesanyám itatja velem a káposztalevet.

Az a ház, az a régi, szalmatetős ház már nincs meg, negyvenháromban újat építettek. De ez is olyan kedves, barátságos, mint a régi. Csak ne lenne ilyen üres, ilyen hideg. Mert Károly bátyánk egyedül van már régen. Az első asszony meghalt, gyermekágyi lázban, még 1934-ben. Már a második is elment, és a két lánya sincsen itt, Csécsén.

– Hát, ezt nem tudja megszokni az ember. Az egyedüllétet. A múltkor is jövök fel a kertből, és felnézek a házra. Istenem, mondtam magamban, ott én már mindent magam építettem.

Elfogyott a pálinka, Károly  bátyánk felállt, s a tisztaszobából egy újabb butéliát hozott. Csak akkor láttuk meg a lábán a rogyós szárú csizmát. Gyarmaton vette, ötvenháromban, mondta, és elismerő bólintásunk után kihozott egy másik pár csizmát. Azt meg harmincötben.

Hatvanöt éve! De olyan volt, mintha most vette volna.

– Hát akkor most mi azt kívánjuk, hogy addig éljen még, mint ez az öregebb csizma – emeltük fel a poharunkat ekkor.

Károly bátyánk elgondolkozott, aztán teletöltötte a két féldecist, meg a maga háromcentesét.

– Bízzuk ezt az Úrra! – mondta, és koccintásra emelte a poharát. Aztán kikísért bennünket az utcára, ahol égtek már a lámpák, és lágy pelyhekben hulldogált a hó.

Haza is gyalog mentünk. A töltésen már a szél is fújt, vágta, csapta a havat, de eszünkbe se jutott félni a hóviharban. Tudtuk, Károly bátyánk figyel minket Tiszacsécséről.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése