Az ecetfa példája
Írta: Balogh Géza
Szerkesztőségi szobánk egy hátsó udvarra néz. Kietlen, sivár, mint az ilyen udvarok általában. Ide nyílnak a boltok raktárai is, így aztán állandó a hangzavar, az autózúgás, a felfordulás. Nyáron homokot, szemetet kavar a szél, ősszel meg bokáig ér a sár.
Fél évtizede is több már talán, hogy észrevettük a kis fát. Pontosabban nem fa volt az még akkor, inkább látszott bogáncsnak, vagy valami effélének innen a magasból. Fának semmiképp. Megjött a tél, betemette a hó, s nem is igen törődtünk vele, de tavasszal újból kihajtott.
A raktárak fala és a betonjárda közötti hajszálnyi repedésbe fészkelte magát, s fittyet hányt minden zord jóslatnak: élt és virult.
Koronája már magasabb volt az emeletünknél, ágai az ablakhoz simultak. Ha kinyitottuk, a zöld levelek az íróasztal fölött integettek . . . A fa a legkedvesebb vendégek egyike volt. Talán több is annál: közénk tartozott.
Ködös, csúnya idő volt a minap. Szellő sem rezdült, mikor látjuk ám, hogy a fa mégis bolondul hajladozni kezd. Két férfi püfölte a törzsét egy életlen baltával. Kisvártatva a járdán, meg az autók felvágta pocsolyában feküdt. Mint a leölt jószágból, mikor száll ki az élet: a fa ágai is egyre erőtlenebbül remegtek . . .
Azóta nagy a fényesség, nincs, ami beárnyékolja a szobát.
Csak ránk, bensőnkre borul néha árny, a szikár fa hiánya. S a gyengébb hiábavaló küzdelmének példája . . . Értelmetlensége.
Pedig akár tanulhatnánk is tőle. Szívósságot, leleményt, élni akarást. Mert még ha bele is pusztult: de megpróbálta legalább.
Ez is a fa példája. A sokra nem tartott, hitvány ecetfa példája.
rovata
