Mocsár Gábor íróról beszél Kiss Tamás költő

 Debrecen, a kétarcú város

Mocsár Gábor.jpgAmikor a 91. évében járó Kiss Tamás költőt, esszéistát, a Kedv, remények, Lillák c. Csokonai életrajzi regény szerzőjét, mindnyájunk Tamás bácsiját kértem, hogy beszéljen Mocsár Gáborról, szívesen vállalkozott rá, hogy felidézze emlékeit, noha magas kora miatt már megválogatta a felkéréseket. De Mocsár Gábor bevallottan szívügye volt. Örült, hogy beszélhetett róla. Annál is inkább, mert nagyon sérelmesnek tartotta, hogy az utóbbi évtizedben Mocsárnak még a nevét is kitörölték az irodalom lapjairól. Pedig – meggyőződése szerint – kiváló író volt, remek dolgokat hagyott hátra. Személyes baráti kapcsolatuk akkor kezdődött, amikor Mocsár Gábor lett az Alföld c. folyóirat főszerkesztője, Kiss Tamás pedig már korábban a lírai rovatot „kezelte.” Volt idő, mikor naponként találkoztak, s véleményt cseréltek az irodalom és a politika eseményeiről.

– Tamás bácsi, vissza tudna emlékezni, mikor ismerte meg?

– Eredetileg innen indult, s a forradalom után tért vissza a városba, s lett Fábián Sándor után az Alföld főszerkesztője. Ő fejlesztette az Alföldet havi folyóirattá. Addig az Alföld negyedévenként, kéthavonta jelent meg. 1957–58 körül Mocsár Gábor szinte berobbant a debreceni irodalmi életbe. Ekkor ismertem meg, korábban csak hallottam róla. Mozgalmi múltja révén jó kapcsolatot tartott fent a megyei pártbizottsággal, de őneki mindig megvolt a saját álláspontja és a kritikája. Rendkívül etikus gondolkodású ember volt. A debreceni tanyavilágban született, úgy tudom, hajdúhadházi származású édesapja ereiben cigány vér is csörgedezett, legalábbis Gábor azzal büszkélkedett, hogy ő félig-meddig cigány. Az édesanyja debreceni cívisasszony volt, az édesapja a debreceni erdős pusztákon vákáncsos, amúgy nagyon bohém ember. Gábor nagyon szép tanulmányt írt a vákáncsosokról, vagyis az erdőmunkásokról, akik lassan dolgoztak, csak azért, hogy minél tovább legyen munkájuk. Irén, ahogy ő nevezte, Inci, első felesége, Gábor nevű fia édesanyja a régi Diószegi családból származott. Nagyon kedves asszonyka volt, de idegbeteg, s talán tüdőbeteg is, utolsó éveit intézetben töltötte. A második felesége meg egy régi pártembernek, azt hiszem, cipészmesternek a lánya volt. Kedves asszonynak mutatkozott ő is. A neve is beugrott, Bodnár Ilonának hívták, Icának szólították. Az Alföld szerkesztését tulajdonképpen az ő Tóth Árpád utcai lakásukban végeztük sokáig. De zárójelben megjegyzem, Gábortól hallottam, lévén a felesége apja régi pártember, az asszony is sok szállal kötődött a párthoz.

– Gábor erről úgy beszélt, meg is írta, hogy a feleség, már amikor a pártbizottság őrá rátette a nyerget, elcsípte egy levelét, s a pártbizottság kezére adta. Ebben ő nem éppen hízelgően nyilatkozott az itteni vezetőkről. Ez a levél is hozzájárult menesztéséhez, ahogy mondani szokták, ez tette be az ajtót.

– Gábor sejtetni engedte, hogy az asszony korábban is adott jelentéseket a szerkesztőségi ülésekről. Miközben folytak az értekezletek, terveztük az egyes számokat, elosztottuk a feladatokat, óhatatlanul szót ejtettünk a város szellemi életéről, egyes vezetőkről. Az asszony eközben jött-ment, sürgölődött, kínálgatott, s nyilván hallott jelentenivalót. Ezért aztán, amikor ez nyilvánvalóvá vált, Gábor megsértődött, valósággal megundorodott ettől a házasságtól, és elvált.

– De ne felejtsük el, hogy ez az asszony nevelte egy darabig a kis Gábort, később pedig, amikor Gábor magányosan, betegen végleg hazatért Debrecenbe, rendszeresen járt a Csapó utcai lakásba takarítani, főzni, bevásárolni.

– Ez is igaz. Szegeden harmadiknak feleségül vette diákkori szerelmét, Horváth Irmát. Gábor szerint nagyon szerették egymást. Szegeden hármasban éltek az asszony lányával. Annak idején, amikor Gábort vitték katonának, ez a kedves menyasszonyjelöltje Ady összes verseivel búcsúztatta. Panaszolta azonban, hogy a felesége halála után nem tudott kijönni a lánnyal. Ez is közrejátszott abban, hogy visszaköltözött Debrecenbe.

– Visszatérve ifjúkorára, hol járt iskolába?

– Az elemi után a debreceni református kollégium polgári iskolájában folytatta tanulmányait, s utána beiratkozott a fémipariba, a későbbi gépipari technikumba. Azt is elvégezte. A katonasághoz vezetett az útja. Onnét a háború után egy rövid időre visszakerült Debrecenbe. Dolgozott a villanygyárban is, ott kezdett írogatni. De hamar kiemelték, újságíró lett, sőt főszerkesztő vidéki lapoknál, majd a Szabad Népmunkatársa.

– A harmincas évek végén a „Debreczen” c. napilapban megjelent egy-két vers Mocsár Gábor aláírással. Ez azonos lenne Gáborral?

– Lehet, sőt szinte bizonyos. De írói pályája csak az ötvenes években kezdődött, már hivatásos újságíró korában. Gábor mint pályakezdő pártos írónak számított, s a forradalomig megmaradt konzervatív kommunistának. Ismeretes, hogy 1956 januárjában Rákosi visszatért a vezetésbe, s Gábor a Szabad Nép szerkesztőbizottsági tagjaként hivatalos volt a nevezetes operaházi nagygyűlésre. Az ő nagy szellemi, emberi tévedése, hogy kitartott a Rákosi-rendszer mellett. Vagyis Nagy Imre helyett Rákosi felé hajlott, pedig akkor már a párt progresszív tagjai Nagy Imre mellett vontak kardot. Ő maga később emiatt egy kicsit szégyenkezett. A forradalomban nem szerepelt egyik oldalon sem, kimaradt, habár Budapesten tartózkodott. Súlyos beteg volt az első felesége, talán ez is visszatartotta az aktivitástól. A forradalom után voltaképpen lap nélkül maradt, talán ezért is szánta rá magát a hazatérésre. Különben ezt is megírtam róla.

– A forradalom után Debrecenben termett. De mit csinált itt?

– Naptárt szerkesztett, kalendáriumot. Jól emlékszem rá, az volt a problémája, hogy október 23-át fekete vagy piros betűvel szedesse-e. Utána aztán Szegedre száműzte a párt.

– De az jóval később történt. Vagy öt-hat évig Debrecenben élt és tevékenykedett.

– Igen, először a megyei lap, a Hajdú-bihari Napló főmunkatársa volt, de az igazi életteret az Alföld jelentette számára. Rendkívül izgalmas és érdekes számokat tudott létrehozni, bekapcsolta Sinka Istvánt,Szabó Pált, Barsi Dénest és több más pesti írót. Tért nyitott feltörekvő debreceni fiataloknak. Az ő főszerkesztősége alatt vívott ki magának országos rangot Bata Imre, Kiss Ferenc és több kritikus. De ő maga is nagyon szép novellákat írt akkoriban. Minden Alföld-számban megjelent egy elbeszélése. Mint író szinte floreált Gábor. Ez 1958–1962 között volt, úgy emlékszem, 1963-ban lett kegyvesztett. Mert Gábor proletárérzelmű ember volt, a szegények pártján állt, de a pökhendi pártdiktatúrát nehezen viselte. Kegyvesztetté vált, mert ki akarta zárni a pártos dilettánsokat az Alföldből, a minőséget tekintette mércének, s ezen az alapon lehetővé tette, hogy olyanok is dolgozzanak az Alföldben, akik 1956-ban megégették magukat. Bűne volt az is, hogy szorgalmazta a szociográfiát, mint valóságfeltáró műfajt. A szociográfiák tükrében a valóság nem volt problémamentes. Szegedre száműzték. Mindig mondogatta, szinte szlogenjévé vált: én vagyok az egyetlen Szegeden élő debreceni író. Amikor újra visszajött, ismét jó barátságba kerültünk.

– Főleg narodnyikizmussal vádolták. Szabolcsi Miklós írta a nagy cikket a Népszabadságban, mellyel a támadás kezdődött. A pécsi Jelenkort pedig avantgardizmus bűnében marasztalta el.

– A narodnyikizmus vádja akkoriban pártszlogennek számított, de ez az Alföldre és Gáborra vonatkoztatva nem állta meg a helyét. Ő debreceni patrióta volt. Rendkívül szerette a várost. Van is neki egy gyönyörű történelmi regénye a kuruc korból, A város és a fejedelem. Vagy említhetném a Szellem és századok c. történelmi esszéjét. Az a helyi Naplóban jelent meg folytatásokban. Én kivagdaltam, ma is megvan eredeti formájában.

– Felrótták neki Barsi Dénes Szabó Pálról írott cikkét. Erről mit tud Tamás bácsi?

– Látod, én erre nem emlékszem. De hát őt mindig figyelték, mindig a sarkában álltak. Ahogy az országos politika lágyult, a debreceni helyi politika keményedett. Ennek az áldozata lett Gábor. Mielőtt végleg elköltözött Debrecenből, napokig húzatta a cigánnyal: „Engem a vármegye nem szán, / Mert sok csínyt tettem a pusztán. / Megvertem a bacsót is, / Elloptam a juhát is, / Bacsó mellől bacsónét is.” Tamás fiamtól kérdeztem, népdal-e ez, azt mondta, nem. De jól hangzik.

– Míg Szegeden volt, tartották a kapcsolatot, esetleg leveleztek?

– Érdekes, egyáltalán nem tartottunk sem levelező, sem személyes kapcsolatot, nem is találkoztunk, csak akkor, ha Mocsár Gábor megjelent Debrecenben az irodalmi napokon. Erre azonban csak jóval később, az 1970-es években került sor. Amikor ő Szegedre került, sokáig szinte hátat fordított Debrecennek, minden kapcsolatot megszüntetett a várossal. Nem emlékszem egyetlen találkozásunkra sem. De mindent tudtunk egymásról közvetítők révén. Kiss Ferenc és Bata Imre járt a szegedi egyetemre, illetve főiskolára előadni, ők rendszeresen találkoztak vele, tőlük kaptam hírt róla.

– Hogy folytatódott távozása után az irodalmi élet Debrecenben?

– Nos, Gábor után Baranyi Imre kapta a főszerkesztői megbízatást. A párt többek között arra kötelezte, hogyMocsár távozása után az előző korszakot megbélyegző nyilatkozatot szerkesszen, s azt a munkatársak, mármint a szerkesztőségi tagok is írják alá. Én ezt megtagadtam, nem írtam alá, nem tehettem meg Mocsár Gáborral szemben. Mocsár Gábor tudott róla, hogy kiálltam mellette, s ezért is becsült.

– Ezt a hatalom eltűrte?

– A szolidaritásomat persze zokon vették, nemsokára ki is ütötték a kezemből a lírai rovat gondozását. Az külön történet lenne, amilyen álszent módon a leváltásomat tudomásomra hozták. Kovács Kálmán, aki főszerkesztő-helyettesi kinevezést kapott, meglepődött, mert bár maga is párttag volt, ő sem tudott a velem kapcsolatos döntésről. Fülöp Lacit nevezték ki helyettem, hozzáteszem, nem érdemtelenül. Kovács Kálmán viszont azt mondta, gyere bármikor, az én íróasztalom a te íróasztalod is. Ez nekem jól esett. Később, mint írószövetségi titkár vagy elnök hosszú éveken át jelen voltam a szerkesztőbizottsági üléseken, vagyis egész életemben az Alföldhöz tartoztam. Baranyi viszont hamar ráébredt, hogy eszközembernek használják, s ennek lett az áldozata, fiatalon eldobta magától az életet. Nos, amikor a diktatúra végre Debrecenben is lágyulni kezdett, Gábor visszajöhetett, lakást kapott valahol az új panelházakban. De akkor már betegeskedett. Emlékszem, néha úgy vittünk neki ebédet meg miegymást.

– De ez már a nyolcvanas években volt. A hetvenes években egyszer jó pár hónapra már hazaköltözött, hogy megírja könyvét Debrecenről.

– Minden érdekelte. A szamizdatokat például tőle kaptam olvasásra, neki a baráti kapcsolatai révén valahonnan valaki rendszeresen küldte őket. Akkor már írta az önéletrajzi regényeit. Kérte, hogy jól rejtsem el a szamizdatokat, vigyázzak rájuk, különösen az autóbuszon, nehogy elveszítsem őket. Az önéletrajzi sorozat harmadik, publikálatlan kötete, úgy értem a kézirat egy példánya ma is itt van nálam, de most odaadom neked, őrizd! Egy hajdúhadházi embertől kaptam hálából, mert bevezetőt írtam egy cigány folklórral kapcsolatos kiadványhoz. Én Gáborhoz hetenként jártam a Csapó utcára. Szépen berendezett szobája volt, egyedül élt, s írta ezt a regényét. Régebben egyszer megpróbált leitatni. Beléptünk a Bikába, s Magyariék cigányzenekara azonnal rákezdte: „Dúr a disznó, dúr a mocsárszélen.” Iszogattunk, beszélgettünk.Ő elnehezedett, s már nem vette észre, hogy én szódázom, s így ő került majdnem az asztal alá. Az utolsó vendéglői találkozásunk úgy történt, hogy Tóth-Máthé Miklós meghívott és vendégül látott bennünket az Aranykakasban. Gábor rengeteget cigarettázott, egyikről a másikra gyújtott. Egyszer, amikor rá akart gyújtani, elhúztam előle a cigarettacsomagot, mondván: Gábor, nincs több cigaretta. Akkor már nagyon gyenge lábakon állt, a regénye végén tartott. Szólította a pincért, s hozatott egy új csomagot. Autóval jöttünk haza. Tóth-Máthé Miklós felesége vezetett. Gábor egy kicsit lehangolt volt, de nem részeg, csak gyenge. A halálról kezdett meditálni. Mondtam neki, Gábor, hagyd ezt az egészet, űzd el a rémet, neked még feladatod van, azt el kell végezned. Néhány nap múlva meglátogattam a Csapó utcán. Nagyon kedvesen, szívesen fogadott, mindig örült nekem. De most azt újságolta, hogy a napokban elájult. „A csoda vigye el – mondta – húsz flekkem van még hátra, szeretnék már túl lenni rajta.” A húsz flekket megírta, befejezte a művet, s agyérgörcsöt kapott, azonnal bekerült a klinikára, méghozzá a zárt osztályra. A fia figyelmeztetett, hogy a zárt osztályra nagyon nehéz látogatási engedélyt szerezni, valahogy azért be lehet jutni, de végül nem engedtek be, vagyis nem sikerült meglátogatnom. Talán jobb is. A temetésén Bata Imre, Ördögh Szilveszter és mások beszéltek. Czine Miska is ott volt, s az elhantolás után rázendített a IX. zsoltárra. Így voltaképpen egyházi temetése lett Gábornak.

– Mondana valamit a debreceni vonatkozású műveiről?

– Nézd, én kritikát írtam több munkájáról, tehát jól ismerem az életművét. Négy könyvet írt Debrecenről. Az első a Szellem és századok történelmi esszé, amelynek többek között az egyik írói felismerése, hogy a városi jegyzőkönyvekben valóságos drámák szunnyadnak. A Gyémántper, a Város és a fejedelem fikció, azaz regény. Az előbbi az 1848-as szabadságharc korába vezet. Az utóbbiról ugyan azt írtam, hogy voltaképpen élőképről van szó, amely inkább drámai formába kívánkozott volna, de Gábort nem a mese, nem is a színpadra állítható figurák érdekelték elsősorban, hanem a két ellentétes erő szembesítéséből kifejlő parabolikus mondanivaló. Debrecen, a „kis haza” és Rákóczi fejedelem, azaz „a nagy haza” érdeke. A Délibábjaim városa pedig, históriai megalapozottsága ellenére, az akkori jelennel foglakozó szociográfia. A Délibábjaim városa azért is érdekes könyv, mert arról is beszél, amiről nem illik. De hasznos, sőt kötelesség. Régi féligazságokat bontogat ki csonthéjaikból. Valódi tartalmukat keresi. Az olykor kétes városjelzőket a história mérlegére dobja, párhuzamba vonja, ellentétezi őket. Nincsen tehát debreceniség úgy általában. Kétarcú város Debrecen. Ezt ő ott írta a panelvilágban, amit kemény bírálat tárgyává tett. Én egyetlen passzusát bíráltam, mégpedig azt, amely Könyves Tóth Mihállyal foglalkozott, aki Kossuth Lajosnak volt a prédikátora, s emiatt a szabadságharc leverése után börtönbe vetették. Az akkori püspök térden állva könyörgött az osztrák hatóság előtt, hogy szabadítsák ki a fogságból a prédikátort. Gábor ezt úgy értette, hogy a püspök meghajolt a hatalmi rendszer előtt, pedig csak a türelmi rendelet hatása élt még mindig benne, miként az idősebb lelkészek tudatában. Emlékszem, Gábor a bíráló megjegyzésemre elismerte, igazam van. Egyébként Gábor ebben a könyvében bő marokkal szórta el sok megíratlan novella magvait.

– Tévedése volt az is, hogy Baltazár Dezsőt, akinél liberálisabb, türelmesebb egyházi férfiú kevés volt, reakciósnak állította be.

– Igen, de Gábor ezt nem a párt utasítására írta, ő tulajdonképpen nem ismerte Baltazár Dezsőt, talán egyetlen gesztusából ítélt. Különben is akkoriban divat volt a püspököt elmarasztalni. Baltazár tényleg jelentős egyházi személyiség volt, de azért neki is voltak hibái. Nincs is benne a nagy reformátusok panteonjában. Mindig is felrótták neki, hogy fiatal korában szabadkőműves volt, zsidók között feltett kalappal ebédelt. De legfőképpen azt, hogy 1919-ben köszöntötte Ferdinánd román királyt Nagykárolynál.

– Hogyan vélekedik Tamás bácsi Mocsár Gábor írásművészetéről?

– Gábor kiváló stiliszta volt, árnyalatosan tudott írni. Fő ereje a játékos logika és az indázó nyelvi képzeletvolt. Ő maga a saját gyengéjének tartotta anekdotázó hajlamát, amely olykor valóban kizökkentő hatást kelt, ugyanakkor ez volt az ő egyik erőssége is. Ismerte a magyar nép, a magyar parasztság, a mezei emberek életét és gondolkodásmódját, gondját és baját, s azt hitelesen tudta ábrázolni, olykor derűsen, mert jó humora volt. Soha, de soha sematikus munkát nem adott ki a kezéből. Én Gábort a korszak legjobb írói közé sorolom. Emlékszem, Aczél György „elvtárs” egyszer az ő jelenlétében azt mondta: „Mocsár szavaira, kijelentéseire oda kell figyelni.” Ő erre büszke volt, ennek a felelősségnek igyekezett megfelelni. Pedig, ismétlem, nem volt pártszerű író.

– Novellistának, regényírónak vagy szociológusnak volt legjelentősebb?

– Mind a három műfajban jelentőset alkotott. Ha tőlem megkérdezed, melyik könyve tetszett legjobban, akkor a Város és a fejedelem c. regényét mondanám, mert ezt jól összefogott, szépen felépített, rendkívül érdekes és izgalmas, történelmi ismerettel megírt regénynek tartom. Ő ugyanis a történelemben is jártas volt. Hogy egy-két hibát elkövetett, az nem von le semmit életműve értékéből. Amit ő felderített, azt remekül tudta íróilag kamatoztatni.

– Úgy gondolja, lesz idő, amikor Mocsár Gábort újra felfedezik?

– Nem veszhet el egyetlen tehetség sem, ezt általában mondom. Ő sem veszhet el, mert nem volt sematikus író, kiemelkedik azok közül, akik pártszerű munkáikért Kossuth-díjat meg egyéb kitüntetéseket, kedvezményeket kaptak. Ő jelentősebb író volt ezeknél.

 Bakó Endre

***

MOCSÁR GÁBOR (született 1921. február 24-én Nyírmártonfalva-Gúton, meghalt 1988. december 3-án Debrecenben) újságíró, szerkesztő, író. Fémipari szakiskolát végzett Debrecenben, gyári munkás, tisztviselő, majd újságíró vidéki lapoknál és a Szabad Népnél. 1956-ig tagja volt a központi pártlap szerkesztőbizottságának. A forradalom után Debrecenbe költözött. Az Alföld című irodalmi folyóirat munkatársa, 1962–63-ban főszerkesztője. A megyei pártbizottság a központi bizottság intenciójára eltávolította állásából. 1964-től Szegeden a Tiszatáj Magvető Kiskönyvtár szerkesztője. 1968-ban József Attila-díjat kapott. 1970-ben az ő könyvével (Égő arany) indult a Magyarország felfedezése című szociográfiai könyvsorozat. 1979-ben visszaköltözött Debrecenbe, élete utolsó évtizedében életrajzi regényein dolgozott. Első könyve Tanyavilág, bomló világ címen jelent meg. Ezt követően csaknem húsz regénye, novellás kötete látott napvilágot.

KISS TAMÁS (született 1912. szeptember 5-én Kisújszálláson, elhunyt 2003. december 8-án Debrecenben) tanár, költő, író. Teológiai és filozófiai tanulmányokat folytatott Debrecenben, majd segédlelkész volt bihari falvakban, vallástanár Nagyváradon. 1946-ban visszatért Debrecenbe, ahol tanári diplomát szerzett, s nyugdíjazásáig tanított debreceni középiskolákban. Első verseskötete 1934-ben jelent meg. Az 1950-es évektől kezdve újabb lírai és esszékötetek gazdagították életművét. Megírta Csokonai életregényét Kedv, remények, Lillák címmel. Több debreceni kiadványt szerkesztett, számos fiatal költőt indított útjára. Debrecen díszpolgára. József Attila-díjas.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése