(Idegen fotó alapján.)

Tűz, víz, aranyló fények cikáznak a képen, mindezt árnyékokkal, ellentétes hatásokkal, élet, vibrálás, és mégis a béke, a nyugalom birtoklása minden. Bíró Ernő  a táj festője, a kiegyensúlyozott természet őrök szeretője, megbabonázott kötelékkel tartoznak egymáshoz. Ez a kis híd, ez a kis összetákolt lehetőség a maga billenékeny bizonytalanságával maga a lét. Az emberi lehetőség egy életre kiszabott szabályok a kétségeivel akár, maga a gyenge párhuzam. Hány hídon, hány útvesztőn, lelket próbáló íveken járunk, vajon mennyire vagyunk képesek felmérni lehetőségeinket? Sokszor a kapaszkodó, a fogódzó csak annyi, mint a képen az az árva, egymást erősítő kis faág, ami csak képletesen biztonság, és mégis kell, hogy ne a parti pocsolyába pottyanjunk. Nem ilyen egyszerű, és mulatságos a mélység. A hit és hiszékenység sokszor csaló tapasztalásainkkal együtt is bizonytalan. Ma egy kis ablaknyit látunk kiszakítva az óriás látványból, benne van a természet cseppjétől a mindenségig a felfoghatatlanságig dicsérve. Becsüljük meg az átjáróinkat, hiszen értünk vannak, értünk építették biztosítéknak, erősítésnek! Ott a korlát, az a kis sóhaj, ami bennünk kell hogy éljen, hogy van biztonság, a magunk ereje, ami angyalként képes vezetni.