Általában nem tudjuk az utcák történetét, pedig mindennek története van akárcsak nekünk, ha kicsit visszanézegetünk akkor csodálkozunk csak el, hogy regényt lehetne íni életünkről, használati tárgyainkról, házainkról ahol születtünk, vagy hány helyen laktunk. Találékony nemzet vagyunk, gondoljunk virágainkra milyen jellemző címkékkel látjuk el szépségre, illatra, korán, vagy későn virágzásában, óriás, vagy törpe, vagy bolondos futkosós. Győr belvárosában, ahogy mondani szoktuk: szívében! elődeink kis parcelláikra építették apró fecskefészküket, közel egymáshoz, talán elég volt lépésben mérni a távolságot, vagy a kitaposott út mentén lerakni a házikó alapját. Ma már szinte mindegy, de így alakulhattak ki a sikátorok, a keskeny kis utcák, elég volt, ha Jancsi, és Jóska elfértek egymás mellett békességben. Huszár Boglárka festményén jól látható, hogy a pocakos házfalak kedvükre szédülhettek a sokéves harcban, jöttek, mentek az évek, ők kitartóan állták, és szolgálták az embert.Szeretem ezt a kis átjárót, kis rövidítést, ha egyedül megyek a lépteim neszét is hallom, hogyan játszik a szűk közben a nesz. A festők szívesen használják témául a régi házakat, valahogyan érezve, hogy élnek, hogy lélegzenek, figyelnek, sóhajtanak, és szeretnek bennünket. A Nap fénye nehezen téved a falak közé, csak kicsit, csak spórolósan időz, aztán a nehéz árnyék visszatér míg este lesz. Lámpák gyulladnak, mint kis világító bogarak, várják az odatévedőket A citrom, és narancssárgák barátságot sugallnak, ha rámába foglalom a képet akkor is képes leszek végigmenni, megtenni azt az ívet azt a hajlatot amit egy jól metsző sarló tudhat, de itt élek nélkül.