„Provence bája, titka ott van minden egyes mosolyban, nevetésben, érintésben, táncban. Csábereje, természetes szépsége, virágzó tájai, verőfénye, élénk színei, simogató melege s kedves arcú lakosai emberemlékezet óta vonzzák a művészeket. Tegyük hozzá, a turistákat is.”

Kollát Gyula

Így olvasok róla, hiszen csak fantáziám engedhet el Provanszba, igen tudom, hogy helytelen írással leplek meg nézelődő, de a szó így dallamos, így pótolja azt az édeni érzést amit a táj kínálva kínál. Az elérhetőség határát könnyen, gyorsan megtapasztaljuk, viszont kaptunk egy képzelőerőt, ami határtalan, amivel könnyedén kalandozhatunk, amivel a rabságra szántak is boldogok lehetnek. Huszár Boglárka festménye a látványt hozza, a mi szemünknek nem egy szokványos hely, de enged láttatni természetet, sziklás hegyekkel, várszerűen magasló épületeket, amiknek büszke falain időz a fény, kőgátat, és ívelt hidat, a romantikus világ összes kellékével. Annyi mese táj van, annyi szépség, és ha írják, mondják, hogy színes e világ, csak picikét érintették az igazságot. E kicsi képen kalandozzunk, nézegessük meg mennyi cseppből áll össze a látvány, mennyi vizesen csillogó kavics az amit tenyérben, és agyban felfoghatunk, hogy egésszé legyen. A mélyben haragos színeivel pompázik a zuhogó víz, a hidegség átárad a partra, kékekkel oldja a mindig feljebbre kutató tekintetet. Amire felérünk, már azon a lépcsőn állunk, ahol kitágul a tekintet, és felreppenhetünk egészen az égig. Mi kell a szemnek? …mindig más, mindig az érdekes!! A minimáltól eljuthatunk a zavarosig, de ha leengedjük a kívánalmaink skáláját, boldogok lehetünk egy messzi vidék, egy messzi álom látványától is.