Földön járó az ember, és vele egységesen a többi lény is, itt tart bennünket a nagy vonzás, nem érzelmileg, hanem a fizika törvényei szerint. Valamikor, hétköznapi emberkén nem is tudjuk elképzelni a kialakulást, pedig volt, kellett lenni. ami a mai napig alakul , változik. A leglátványosabban az ember nyúl bele ebbe a káprázatos szerkezetbe, beleszülettünk, és génjeinkben hordozva öntelten sokszor nem tisztelve. Fejünk felett, talpunk alatt egy nyüzsgő világ, megtanuljuk rövid idő alatt megízlelni királyságunkat. Persze ezt az ember képzeli magáról, nem a természet, ami alázattal szolgál mindörökké!. Mindörökké?? Már vannak jelzések, ” kis” intelmek, de gőgünk, és kapzsiságunk nem ereszt, markába tartva fojtogat. Huszár Boglárka látványa egy keresztmetszet, szürkébe, ezüstbe öltöztette a képet. Nincs, vagy alig van különbség a lent és fent között. Gyökerek, kapaszkodók, egy őrülten nagy élő világ dolgozik vakon a sötétben, nincs órabér, mégis kiváló hibátlan munkát végeznek. Minden mindennel összefügg, segítők, és segítettek olyan szimbiózisban élnek amitől élhető lesz az élet. A felszín, egy külön szín, színe a fénynek, az ízeknek, a levegőnek, és egyáltalán a látványnak. Boglárka visszafogott ábrázolásában kapjuk kritikusan a valót, vagy a közeli valót. Ritkálló fasor gyengülő árnyékkal, és hosszúra nyúló gyökérzettel mutatja, hogy mennyire kell a tő amiből keletkezett. Életünket is a párhuzamok kötik össze, minden az elődök életére épül kikerülhetetlenül. Új
sarjakat hozva jön az új nemzedék , néha lesajnálva görcseinket, nehézségeinket, lehetőségeinket, persze ez a „magoncok” dolga addig amíg belesétálnak elődeik utcáiba. Huszár Boglárka fotóival, festményeivel láttatja a világot, riportokat készít képi formában, de jobbára az élet igenlése, a szépség bemutatása az erőssége, mert az élet egyszeri, és gyönyörű!!