A Föld kérgén, mint az ember homlokán, ráncokat rajzol az idő! Ezernyi redőjén megtelepedve élünk boldogan, boldogtalanul kicsi kuckóinkban zártan morzsolódunk, míg elfogy körülöttünk az élhető világ, de addig magasan ívelő vágyainkat kiélve berendezkedünk. Házaink, mint a méhek otthona egymásra épült csuda szerkezetként szolgálnak. Huszár Boglárka sejtelmes képét az első pillanatok még nem fedik fel, majd lassan kibontakozva látjuk utcáink sikátorait, amelyeket a fények gyengén bevilágítanak. Az évszázadok alatt letett köveken sóhajtozik az est, alig észrevehető lassúsággal emészti fel a még csillámló fényeket. Fenn, magasan kirajzolódnak eldugott fészkeink, ahol a biztonság vár. Még az égbolt fényt merítve visszanéz, vándorlásait csak mi észleljük. A kép aranyban úszik, rücskei, gyűrődései összefoglalják a földi lét terheit, vagy szépségeinek nyomát. Magasra vágyunk, vagy a kényszer szorít, lábaink, fantáziánk mindig túllép a valóságon, lelkünk szabadsága fellegekig röpít, ezt a röppályát soha ne engedjük elsorvadni mert bármennyire is, mégis, még csak a Föld kérgén sétálhatunk.