Ha a tél furfangos varázs sipkáját a földhöz csapja, és úri kedvében ékszereit szétrúgja, máris égre néznek az emberek. Ma már csodának számít, ha esik a hó, bezzeg a mi időnkben, mondták régen, és én is mondhatom, hogy ritka mint a ” fehér-hó”! Most a Lánchídon ballagunk két fiatal nyomában, akik úgy tűnik élvezik a sétát. Huszár Boglárka hófödte hídja mesésen bontakozik ki a takaró alól. Messze a túlsó part finoman ábrázolt épületei csipkés díszeivel a hátteret adják. Romantikus kép a két alakkal, és formabontó is. Nem látjuk az arcokat, kisétálnak a képből hátrahagyva lépteik nyomát. Nincs nagy történés , ám a híd részlete gazdaggá teszi a képet. Komoly munkát, és pontosságot igénylő feladat. Az idei tél kicsit megpróbálta az erejét, de gyengének bizonyult. Az áhított fehér karácsony ismét elmaradt, így most be kell érnünk a télies képpel, ami elhiteti, hogy zordabb is tud lenni a sipkáját lengető tél, pláne a Nagy- Duna fölött.