Rönkrozi

Szemelvények Ésik Sándor  Csipkezsófika álma című könyvéből 

Egy putri volt itt? Vagy kettő? Értetlenül rugdosta szét a leomlott fal nedvességtől puha-porlóssá vált vályogdarabjait. Körbejárta kétszer is a romokat, de a sín felőli oldalon csak a kecske szíjának maradványait lelte. A népes családban egyedül eme háziállatnak járt külön helyiség. Igaz, csak észak felől, amerre a sínek a távolba mélyedtek, arról volt kukoricacsutkával szegve. A községre nyíló oldal és az, amelyik az országútra nézett, szabad volt. Kora hajnalban láthatta Rozi anyját az erre tévedő, amint feji az állatot. Nagyapja az ajtót takaró vászon előtt szívta ilyenkor már a pipáját, apja pedig fel-alá járkált a kis szigeten, és borzasztó hangon krákogott. A gyerekek csak később kerültek elő borzosan és álmosan. Mezítláb és alsónemű nélkül még késő ősszel, sőt a tél elején is. Nagyon sokan voltak, talán még tíznél is többen.

Egy putri volt itt? Vagy kettő? Azért kutatott még egy ház után, mert az útról nézve valahogy úgy maradt meg benne, mintha kettő lett volna. Igaz, meztelenné tette a kis szigetet az is, hogy a nyáron kivágták a terebélyes fehér nyárfát, amihez a putri támaszkodott. A hatalmas fa virágzása idején fehér pelyheivel elborította a környéket. Az út és vasút közötti káka és nád, a telefondrót porcelánjai, a szemközti majorság és a benne lévő gépműhely, a távolabbi égeresek és szőlősdombok mind-mind kaptak egy-egy kis habbojtot. A fának csak a helye maradt egy gödör formájában, és abban is víz állt. A szigetlakók kiásták és eltüzelték még a tövét is. Megsiratták a fát, amikor a fűrész belekapaszkodott a törzsébe. Veréssel fenyegették az útkaparókat, de nem mertek közel menni hozzájuk. Azok pedig − ebből is látszik, hogy csak incselkedni akartak a cigányokkal − még csak el se vitték a jókora rönköket. Belegörgették viszont a fadarabokat a sziget és a vasúti bazaltágy közötti mély vízbe, így nem tudták semmire se használni az itt lakók. Kopárrá vált a sziget a nyárfa nélkül, télre pedig néptelenné.

A legidősebb szerelő annyival öregebb volt a többieknél, hogy még az őt korban követőtől is kijárt neki a János bácsi megszólítás. Kicsit nehezen mozgó, testes ember, aki azt sem utasította vissza, ha az egészen fiatalok mesternek szólították. Komótosan reggelizett, ebédelt. A magával hozott hurkát, kolbászt a sarokban levő mocskos rezsón sokáig melegítette. Ínyenc módon lepirította, és foghíjas szájával nagyon sokáig csócsálta. A főnök a műhely melletti irodából a többiekre szólt rá, ha már megelégelte János bácsi hosszas étkezését. Az idős mester pedig kelletlenül bár, de tovább falatozott.

− Nekem a kezemet becsülik meg és a szememet − mondta. A hangjában semmi dicsekvés nem volt. Az idegenül ácsorgó újsütetű inas zavartan és boldogan teljesítette János bácsi kívánságait.

− Egy tizenhetes kulcsot és egy zégerfogót − rendelkezett.

− Balról a harmadik a tizenhetes, nem látod? Ne félj, mire megvénülsz, nem keresgéled majd rajta a számokat. Hagyd, majd én meghúzom. Ne erőlködj! Remegni fog a kezed. Hogy fogsz délután hegeszteni? Nézd meg, kikapcsoltam-e a rezsót…

A másik három szerelő szótlanul végezte a dolgát a félhomályos műhelyben. A műhelyfőnök irodájának belső térbe néző ablakából Tibor Zoltán úgy meredt rájuk, mintha egy nagy tévéképernyőn könyökölt volna előttük. Két kezét az asztalon nyugtatta, ujjait összekulcsolta, és csak nagyon ritkán pislogott. Délben kinyittatta a műhely óriási vasajtóit, kiállt a Trabantjával, és hazapöfögött ebédelni. Még a kapuig se ért, rendszerint rádudált a szemközt lakó cigányokra. Bezárták utána a nehéz ajtókat. Ennyi idő is elég rá, hogy teljesen kihűljön az egyébként is barátságtalan műhely.

− Igazán megállhatna kint is a Trabantjával − morgott Csaba, aki Bélával együtt már lassan tíz esztendeje jött ki reggelente a majorságba.

− Gyere, hajtsunk rá, ne dumálj! − szólt rá türelmetlenül Béla. Az eszterga mögül méteres rézcső került elő. Befogták az esztergába, és máris ott pörgött a nehéz tokmány pofái között.

− Ma mi a méret? − kérdezte tárgyilagosan Béla. Csabának elmúlt a haragja, vigyorgott.

− A tizenkettesek következnek, adjad neki!

A kés finoman belemart a rézcsőbe, és kunkorodni kezdtek az aranyszín forgácsok. Nem telt el sok idő, és lependerült az első karikagyűrű. A fény felé tartva vizsgálták meg. Megfordultak, de így is maradtak, feltartott kézzel, görcsösen. Akkor vették észre, hogy az inas mögöttük áll.

− Majd én is megpróbálhatom? − kérdezte a fiú kényszeredetten, rekedt hangon. Azok nehezen találtak fel magukat. Legelőbb Béla:

− Egy francot. Ha ettél, vedd elő a géprongyot, és ess neki annak a szétkapott sebváltónak! Olyan, mintha fokhagymás beöntést kapott volna. Erről meg egy szót se a főnöknek. Megértetted?

János bácsi békésen hortyogott a sarokban, és még álmában is szívogatta a fogát a kolbász után. Az inas magára vette bélelt dzsekijét, és kiment a gépudvarba. Két-három apró purdé rebbent szét a roncsok közül. Szaladtukban elpotyogtatták a kerekekből kitördelt rézszelepeket. Felmászott egy kombájn vezetőfülkéjébe, és onnan nézett messze. Magára zárta az ajtót, így a két szerelő nem vehette észre, amikor kijött a műhelyből, és pontosan alatta kötött ki. Keze görcsösen tapadt a jéghideg kormányra. Kisvártatva Rozi tűnt fel, a kis cigány lány. Odajött a két férfihoz. Szótlanul vett elő néhány gyűrött százast, és a térdéig érő férfikabátja zsebébe csúsztatta a maréknyi fénylő gyűrűt.

Rozi ezen a nyáron vált felnőtté. Tavasszal még együtt szaladgált a többi aprósággal, a nyárfa kivágásánál azonban már a család nőtagjaival jajveszékelt. A reggeli álldogálásban azonban csak ősz táján kezdett részt venni, s nem is a többiekkel. Kiment egészen az országútra, mintha számolná, megjött-e már mindenki a műhely dolgozói közül. Egyik lábáról a másikra nehezedett, és a nyakán néha megigazította a nagy kendőt, ne férjen alá a hideg. Az idő melegedtével kibújtak a többiek, és kezdődött a végeláthatatlan boldog hancúrozás. Felsorakoztak a vízben úszó rönkre, és hajókáztak parttól partig. Hosszú rúddal tolták magukat előre, és egymás kezébe kapaszkodtak. Vidám zsivajukat alig nyomta el az országút forgalma, az arra haladó vonatokat pedig visításuk üdvözölte.

Rozinak volt egy magánszáma. Amikor a kisebbek elfáradtak a tutajozásban, és kiálltak az ujjukat szopogatni a partra, ő erősen megragadta a rudat, és tőle szokatlan erővel ismét visszalendítette, be a mélyebb rész irányába. Aztán megvárta, hogy a lomha fatömb megnyugodjék talpai alatt. Óvatos mozdulattal lépett hátra a vízből kiálló rész szélére, amitől a rönk lassan forogni, majd valósággal pörögni kezdett. Rozi széttárt karral egyensúlyozva rohant a nyárfa kérges törzsén. Arca kipirult, szeme messze révedt, nyakán kidagadtak az erek. A fatörzs két végéről kis örvények váltak le, és kezdtek önálló életet. A csobogás a nád tövéből vadkacsákat riasztott fel. Az országúton megállt a forgalom, a vonat lassított. Bolond ez a cigány lány, mondogatták.

Hazajött az apja, és kivált a tömegből. Rekedt, rikácsoló hangján parancsolta ki Rozit a fatörzsről.

Tibor Zoltán Trabantja, mintha csak a sarokig ment volna és vissza, olyan hirtelen tűnt fel a majorság előtti országúton. Annak rendje és módja szerint nyílt meg előtte a műhely nagy ajtajának két szárnya, és nyelte el az autót. Csend volt. A déli vonat elment, az országúton nem jártak, az épületből nem mozdult ki senki.

Itt maradok még egy kicsit − döntött hirtelen elhatározással az inas, és megigazította magán a dzsekit. A kombájn vezetőfülkéje hideg volt ugyan, de a széltől megvédte.

− Bandiii… − szólalt meg egy cérnavékony hang valahonnan lentről, a kerekek felől. Nem mozdult. Előbb azt hitte, hogy csak az érzékszervei játszanak vele.

− Bandiii… − hallatszott ismét elnyújtva, kétségbeesett hangsúllyal. Lenyomta a jéghideg kilincset, az ajtó nyikorogva fordult résnyire. Lepillantott. A hatalmas keréknek alig feléig ért a kislány. A földön a reggeli dér és a napközben hullott hódara fehérlett, Rozi égnek fordított arcában pedig sötét szemgödrében mélyen ülő szeme, középen hatalmas, koromfekete pupillájával.

− Bandi! − kiáltott fel boldogan, és kinyílt a tekintete.

− Mit akarsz, Rozi? − kérdezte értetlenül. Meglátott valakit a műhely ajtajában, azt azonban nem tudta kivenni, hogy ki jött ki rajta. − Menj el innen, Rozi! − tette hozzá sietve. A kislány észrevette, hogy a fiú valakit figyel, és megrebben.

− Jaj, Bandi… − nézett még egyszer vissza, aztán szapora léptekkel visszaindult.

− Randevúzunk, randevúzunk? − évődött János bácsi. Megállt a kombájn mellett, és onnan heherészett.

− De hamar felébredtél − morogta csak úgy magának az inas.

− Már lenne mit fogni rajta, mi, komám? − nézett Rozi után hosszan az öreg. − Csak hát lóg egy deszkája ennek a Rönkrozinak. Na, gyere hegeszteni!

Rozin rajtamaradt Rönkrozi. A fiún pedig, hogy a szeretője.

Késő ősszel meghalt Rozi apja. Hajnalban esett a dolog, a mentő még ott állt az országút szélén, amikor a major dolgozói szállingózni kezdtek a hét órai munkakezdéshez. János bácsi a biciklije vázának támasztotta terjedelmes hátulját, a mentőorvos néki magyarázta:

− Összeroskadt a gégéje, szétmarta a rák. Csak csodálkozni lehet azon, hogy eddig élt.

− Én ezt megmondhattam volna magának már tavasszal  − mondta János bácsi félig az orvosnak, félig a többieknek. − Higgye el, én meglátom az ilyesmit az embereken.

A családból csak a gyerekek jajveszékeltek, de azok ilyen idő tájt egyébként is szoktak. A többiek nagyon tanácstalanok voltak. Lassan mindenki elindult a dolga után, és a műhelyben is megkezdődött a reggeli főzőcske. Már azt lehetett volna gondolni, hogy semmi rendkívüli nem történik, amikor a Rozi sikolya a hasított bele a tevés-vevés kisebb zajaiba. János bácsi mögött csapódott be aztán az ajtó. Senki nem látta, mikor ment ki, ezért valamennyien elcsodálkoztak. Az öreg arcán sátáni vigyor ült. Előbb bement Tibor Zoltán irodájába, ahonnan hahotázva jöttek ki mindketten. Azután odahívta a többieket is. Az inasnak legutoljára szólt:

− Gyere csak, fiam! Leveled érkezett. − Elővett a zsebéből egy meglehetősen piszkos kis papírlapot. Kockás füzetből téphette ki valaki. − Nézd csak! Ezt te kaptad. Expressz ajánlva, ha-ha-ha. − Ordenáré módon röhögött. Zengett a műhely, János bácsinak remegett a pocakja. Tibor Zoltán illedelmesen göcögött, a többiek pedig csak ímmel-ámmal nevettek. Az öreg odaadta az inasnak a kockás cédulát. Kusza betűkkel az állt rajta: Bandi szeretlek. A fiú gyorsan elrejtette, a többiek nem érkeztek elolvasni.

− Írt a szeretője a fiúnak − hahotázott tovább János bácsi.

− Hagyja már a francba − mondta kedvetlenül Béla, és aggodalmasan az órájára nézett. − Ne idétlenkedjünk! Dél elmúlt. Sose eszünk? − Azzal elindult az eszterga felé.

Csak egy putri volt, nem lehetett kettő − merengett el. Ismét és ismét körbejárta a kicsi szigetet. Csodálkozott, hogy közelről sem nagyobb, mint amilyennek az útról látszik. Megnyújtotta lépteit és számolt. Öt lépés széles és húsz hosszú. Középen állt a putri. Az országút padkájától pedig csak annyi választotta el, hogy éppen be lehetett ugrani a vízen keresztül.

Lám, még csak tegnap mentek el, és az éjszaka már belerúgott valaki a ház oldalába − nyomta meg a maradék faldarabot. Majdnem átesett rajta. A résen fázós fekete bogarak iszkoltak el valamerre. Semmi sem maradt a szigeten, csak a vízben a gyerekek rúdja. Egy ággal kihalászta, aztán fellépett a rönkre. A jókora fatörzs méltóságteljesen mozdult, de csak alig billent meg. Beljebb tolta magát, és óvatosan próbálgatni kezdte irányíthatóságát. Rozi milyen könnyedén hajókázott − gondolta, s hogy pörgette. Bolond volt az a cigány lány − próbálta távol tartani magától képét. Megpörgetem! Megpörgetem… Zihálva indította forgásnak maga alatt a rönköt. Megy ez, megy ez − mondta, és nem vette észre, hogy fennhangon beszél. Elengedte a rudat, széttárta a karját, és lobogó hajjal hajtotta maga alatt a nyárfa törzsét!

A vonat a csendből érkezett, és orkánszerű szélvésszel csapott végig a sínen. A zajtól megrettent fiú csobbanásának hangját senki sem hallhatta, még ő maga sem. Hirtelen kijózanodva csak egyre gondolt: a partra, a partra… A derékig érő vízből lassan kászálódott ki, mert lába mélyen süppedt az iszapba. A víz szélén vacogva pihent meg. A műhely felé fehér fény hívta a tekintetét. A hegesztőpálca ívfényében János bácsi óriási árnyéka imbolygott az épület halvány falán. Hideglelős hahotázását hozta a szél, a vonat kerekeinek kattogása lassan a messzeségbe veszett.

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése