A víznek árja

Szemelvények Ésik Sándor Csipkezsófika álma című könyvéből

A Túr vize már ott a hullámtér szélét nyaldosta, ahol a töltésre felhajtva először megpillantottam. Szokatlan látvány volt. Néhány napja még legalább két méterrel alacsonyabb volt, a medrében folyt, és vastag jég borította. A rücskös rideg páncél most ott ringatózott a meder közepén, és csak itt-ott mutatkozott rajta repedés.A nyugtalan víz időnként buborékot vetve hörgött elő a szűk réseken. A kökénybokrokon varjak veszekedtek, arra is alig rebbentek, hogy közelükben suhant el a szortyogósra olvadt gyepen az autó. Hó sehol sem volt, a gyepet egészen zöldnek láttam, úgy éreztem mintha március leheletét hozta volna a könnyű meleg szél. Pedig még a télen is innen vagyunk, gondoltam. Karácsony csak a jövő héten következik.

Nem mertem végigmenni a folyó és a töltés között vezető dülőutón autóval. Maradt még vagy ötszáz méter a Tiszáig, a torkolatig, de azon a legelővé szélesedő nagyobb mezőn, ami közbeesett, gyanúsan sok víz csillogott. Még azzal se hagytam magamat megtéveszteni, hogy arrébb, mint fele útja, egy kék Dacia állt. A háromszög alakú gyep külső, dombos részén húzódtam félre a kocsival, hátha jön még valaki utánam.

Az évszázad enyhesége – idéztem fel magamban az időjárás-jelentés szavait. Lépteim alatt puhán süppedt be a zárt szőnyeg. Úgy láttam némelyik fűféle és a boglárkák sarjadni kezdtek. Az évszázad enyhesége? Valóban nem emlékszem, hogy karácsony előtt ilyen meleg lett volna valaha is. Igaz, egyszer a tarpai gyümölcsösökben láttam virágzó árvacsalánt és tyúkhúrt szilveszter után… De karácsony előtt? Nem, tényleg nem. De hát bolond ez az idő mégiscsak… Nem lesz jó vége talán, mert a vetés is megmozdul, aztán jön megint a fagy.

Annyi idő alatt, amíg odaértem, a Daciát körbevette víz. Könnyűszerrel keltem át rajta combközépig érő gumicsizmámban, sőt oda is el tudtam gázolni, ahol halkan surrogva tört át az akácbozóton, és a véknyabb nádszálakat már a hátára fektette. Ennyire áradna Tisza? – villant át gondolataimon a felismerés. A Túr immáron visszafelé folyt, ha lassan és alig érzékelhetően is, de visszafelé. Hátat fordítottam a folyónak és visszanéztem. A legelőre másutt is erecskék törtek be. Ott, ahol az előbb még száraz lábbelivel, mit sem sejtve haladtam végig.

A bukógát alatt, ahol az ásott Túr végül is a Tiszával találkozik, csak egy ember próbálta a szerencsét. A Dacia tulajdonosa. Az előbb, látva a nagy áradást, több halászt vártam volna, hiszen Csekében, Kóródon, sőt a többi közeli faluban is hallgatják a vízállásjelentést, naponta lenéznek a folyóra. Ha megindul a víz, jönnek, hátukon az emelőháló kávafáival, ilyenkor van esély a fogásra. Meg mertem volna esküdni, hogy legalább az öreg Cs. Jenő lenn lesz, ő akár oda is költözhetne, mert többet van a vízparton, mint otthon.

A Tiszán nem voltak jégtáblák, csak a Túr torkolatában szédelgett egy-egy kisebb darab. Az öbölben úgy kavargott a víz, mint az üstben a leves. Erősen kellett fogni a kötelet a fiatalembernek, hogy el ne ragadja tőle szerszámát a kiszámíthatatlan áramlás.

– A magáé a Dacia? – riasztottam meg a köszönés után. Meglepődve nézett fel a partra. A feje a lábammal volt egy magasságban. Megállapítottam, hogy láttam már itt gyakran, de a neve nem jutott eszembe.

– Ühüm… – fürkészte arcomat. Nemigen tudott hová tenni.

– Jó lenne vele visszamenni a dombra, mert felveszi a víz – folytattam.

– Ugyan, alig árad – a lába fejével arra a kis ágdarabra mutatott, amelyiket nyilván akkor szúrt le, amikor halászni kezdett.

– Van valami? – érdeklődtem.

– Á, még alig kezdtem hozzá – nézett fel ismét. Sután lehajolt, és bizonyságképpen fél kézzel lenyúlt, megemelte a műanyag krumpliszsákot, amit errefelé a halászok használnak.

– Az öreg pipás nem volt lenn? – kérdeztem egy kicsit később. Közben emelt egyet, emelt még egyet, de semmi nem mozdult a hálóban.

– Nem – intett a fejével.

– Jenő bácsi? – folytattam.

– Ő tegnap fogott néhányat, úgy hallottam. Arca megenyhült, tisztázódott, hogy vannak közös ismerőseink. Azért egyet s mást még megkérdeztünk próbaképpen egymástól, aztán leszúrta a kötél végét, és fellépett mellém a partra.

– Szóval el kellene vinni azt a kocsit onnan, mert baj lesz, tértem vissza aggodalmamra.

– Nem kell olyan hamar megijedni – ropogtatta meg a tagjait. Elég szűk helyen toporogva húzta a hálót.

– Én óvatos ember vagyok, látja, nem hajtottam le egészen idáig, mert féltem, hogy elakadok. A víz lassan jön, a legelőre meg csak a zöldár szokott betörni.

Onnan, ahol álltunk, nem lehetett a legelőre látni. Ehhez legalább a közeli diófáig kellett elsétálni az én halászomnak. Nem igyekezett vele, de láttam rajta, hogy meg fogja tenni. A hálót se engedte vissza. A válla fölött el-elnézett a töltés irányába, de nem látta, nem láthatta a közben lévő szántóföldtől a lapályt.

– Lehet, hogy a betonfalnál nagyobb sikerem lenne – talált ürügyet, hogy elmenjen a közeli diófáig, és még azon is túl. Mélyen nézett a part alá, hol lehetne leállítani a háló tartórúdját. Időnként pedig lábujjhegyre állva pillantott messzebb. Nem ért el a bukógátig, amikor minden átmenet nélkül vágtára fogta a sétát. A sáros szántáson csúszkálva rohant, lassan elveszett a szemem elől. Utánaballagtam a diófáig. A lábam földbe gyökerezett a látványtól. Az iménti tócsás legelő néhány szigetet kivéve tengerré változott. A halász már elérte a Daciát, amelynek kékje beleveszett a víz színébe. Nagy párát fújt magából a kipufogó, és meglódult a kocsi. Ismeri a helyet a barátom – állapítottam meg magamban elismerően. Két oldalra nagy sugárban fröcskölt a víz, de lassan kiért a szárazra.

– Igaza volt – lihegte kifulladva a halász, amikor ismét lekászálódott a hálójához. Ilyet én még nem láttam. Úgy özönlik befelé a víz, mintha meg se akarna állni. Nem is tudom mi lett volna, ha nem szól…

Kissé remegő kézzel húzta fel a hálót, semmi nem volt benne.

– Minden jót, és nagyobb szerencsét – nyújtottam kezet búcsúzóul.

– Viszlát, és még egyszer köszönöm – mondta, hálásan mosolygott.

Ráérős léptekkel indultam meg visszafelé. Olyan volt a levegő, amire azt szokták mondani, hogy harapni lehet… Friss, ropogós, megtelt vele a tüdő. A legelőn már a szigetek is eltűntek. A Dacia messze, a vízen túl, az én kocsim mellett állt. A nemrég született tavacskából csak néhány sarjú diófa állt ki, meg a folyóparti nádas. Bemértem magamnak, hol húzódik a felszín alatt a dűlőút, és lábammal kitapogatva indultam el. Át tudok-e gázolni combig érő csizmámban vagy nem? Ha nem, hát körbekerülöm – határoztam el.

Néhány métert haladva tenyeremmel leárnyékolva a fényt, láttam, hogy a víz él, nem csendes. Az ág- és levéltörmelék, a lom néhol megelevenedett. Mezei egerek és pockok úsztak kétségbeesetten. Ha találtak egy ágacskát, kimásztak rá, és úgy reszkettek, hogy szinte hallatszott a csontjaiknak az összekoccanása. Jobb kéz felől a lemenő nap olyan vörössé tette az égboltot, mintha vérrel borították volna be a nyárfákat, a töltést, a víz szélét.

Odébb egy nyúl tűnt fel, a nádasból úszott ki halálfélelemtől nyüszítve. Elindultam felé, de a víz már a magas csizmaszáramba is belefröccsent. A nyúl így is sietősebbre vette a dolgot, és ugrálva úszott. Ha talajt érzett a lába alatt, métereseket szökkent. Lassan a töltésig ért. Ott görcsösen rugdalózva próbált feljebb kerülni, de minduntalan visszacsúszott az egyszer már megfagyott és nyálkássá vált pitypangleveleken.

A csizmám kiállta a próbát. Beletelt egy negyedórába, amíg átlábaltam a kísérteties tavon. Talán éppen akkor tetőzött az áradás, amikor a diósarjak mellett haladtam el. Már nem látszottak vibráló zübörgők, ahol erős áramlatban tört be a víz. A surrogás is elmaradt. De ekkor hallhatóvá vált a nagy csendben az a buborékolás, amit a legelő vakondlyukaiból előtörő levegő okozott. A nap ezeket a kis gejzíreket is átszínezte.

Az autóból még egy pillantást vetettem a Túr partjának eme karácsonyi tavára, és óvatosan tolatva fordultam vissza. Bekapcsoltam a rádiót. Egy komolyra vett női hang sorolta az eseményeket: „Temesváron ismét a tömegbe, lőttek. A felkelés tegnap éjszaka és a mai napon átterjedt egész Romániára.”

(1989. december)

Hasonló

Égi áldás az özvegyasszony házasságára

Ilus málnát, szamócát, medvehagymát árult a piacon, de Károly inkább a kezét kérte meg Ilus még akkor sem tudott örülni, mikor a postás meghozta az első nyugdíját. Minek? Éppen annyit... Tartalom megtekintése

Virágvasárnap Vatikánban a Szent Péter téren

Pálmaágakból lefektetett szőnyeg a Bazilika lépcsőin, olajágakkkal integető ünneplők Ilyen meghívót kap a vendég, ha a jó sorsa Rómában egy zarándokszállásra viszi. A Casa per ferie delle Suore Missionarie Pallottine néhány... Tartalom megtekintése

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam

Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia

Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér  ragyogása,  elegánsan hangolt  épületei  a ... Tartalom megtekintése

Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban

Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése

Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől

A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon  siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése