Apám és Anyám meccsei igazi népünnepélyek voltak

pitta_2.jpg

Sokan gödörnek becézték, nekem mindig süllyesztettként él az emlékezetemben a nyíregyházi városi stadion egykori röplabda pályája.

Ott voltam apró, piaci gyermek, ott voltam bölcsődés, óvodás és ott töltöttem az általános iskola első négy évét. Nekem az volt a szabad idős elfoglaltság, hiszen Papám és Mamám röplabdások voltak, vagy az egyik, vagy a másik edzett, hét végén pedig a csodálatos meccsek voltak. De bármennyire kellemesek az emlékek, mindig beugrik Pitta neve, a pályamunkásé, Bakos Béla gondnok jobb keze, akitől rettentően féltem, csak akkor békéltem meg vele, amikor felnőttem.

A süllyesztett pályán állandóan zajlott az élet, a sport társasági élet fő központja volt, ott mindig történt valami érdekes. A mostani játszótér helyen, ahol a lábteniszpályák voltak, alakították ki a Gödröt, a salakos röplabda pályát, oda költözött az Építők csapata a Széchenyi utcáról Apám vezérletével. Belül a játékteret alakították, volt egy kis kifutó rész, körben beton ülőkék voltak és az egyik oldalon pedig a kezdetleges eredményjelző, kézzel hajtották a számokat jelző lapokat. A vasárnap az sporttal telt, reggeltől estig kint voltunk a stadionban, kezdődött a férfi, vagy utána a női röplabda meccs, utána jöttek a kosarasok, arrébb a kézilabdások, vagy a focisták zárták a napot. A városközpontban felszálltunk a villamosra, aztán a stadionnál leszálltunk.

Én teljesen szabadjára voltam engedve a stadion területén, egy dolgot kértek szüleim, ne kódorogjak el. Évekig sikerült is, egyszer azért kisördög bennem volt, kimentem a stadion elé a villamos pályához, rátettem az egyik lábam a sínre és vártam a villamost, hogy majd elugrok. Jó játéknak tűnt, a villamosvezető viszont leállította a masinát, megkergetett, elkapott és elvitt a Kitérőig, a mostani Tölgyes csárdáig, ott tartott addig, amíg halálra vált szüleim nem jöttek érte. Természetesen kioktatta őket, hogy mit képzelnek, hogy egy négy éves gyereket szabadjára engednek a sínek között. Ez jó tanulólecke volt, betartottam a szabályokat.

A másik kedvenc időtöltés a büfé volt Liza nénivel. Bakos Béla bácsi olasz hölgyet vett el feleségül, aki akkoriban még törte a magyart, igazán temperamentum volt, kiosztotta tisztességesen a sportolókat, szurkolókat, rend volt körülötte. Nekem a csatos bambi volt a kedvencem, megkaptam ingyen, felírta egy papírra, este vagy hét végén Apám fizette az összeget, mindig ugyanazt mondta: hogy bírtam meginni ennyit? Valószínűleg csatos bambi ivásában csúcsot döntöttem, hát persze, nekem ingyen volt és nagyon finom. Liza néni a szikár, törékeny asszony, évekkel ezelőtt még találkoztam vele a városban, sajnos az utóbbi években már nem mozdult ki a lakásából, s a napokban hunyt el. Férjét, Béla bácsit, akinek horgászás volt a kedvence, már rég eltemette. Béla bácsi egyszer Apámat is elhívta pecázni, de egy óra múlva Papám elmenekült, nem bírta a szűk csónakban az egy helyben ülést szó nélkül. Ha már Béla bácsira esett a szó, aki hatalmas hordó hasával ült a traktorra és egyengette a focipályát, mellette mindig ott volt a cirokseprűjével a félelmetes Pitta. Szegény a második világháborúban légnyomást kapott egy gránáttól, beszédét nehezen lehetett érteni, és a löket érződött a cselekedetein. Akkoriban nem lehetett bárkinek a foci, vagy a röplabda pályán labdázni, mert Pitta a seprűjével elüldözte, miközben válogatott és sokszor érthetetlen sértéseket kiabált. Ott rend és fegyelem volt, hányszor megkergetett minket, amikor illegálisan akartunk focizni! Persze, mi is rájátszottunk, sokszor idegesítettük, szerencsére Pitta, ahogy öregedett, egyre rövidebb távon bírta a futást, de a seprű rázogatása az nagyon ment neki. Öregkorában sokszor találkoztam vele, halála előtt kis cigire, sörre kért pénzt tőlem, mindig mosolyogva néztem rá, mondtam neki, mennyiszer megkergettél, de akkor már csak bólogatott.

Apám és Anyám meccsein több százan voltak, igazi népünnepély volt. Ott csak akkor maradt el a meccs, ha a süllyesztett pályára befolyt a nagy mennyiségű esővíz és használhatatlan volt a pálya, de áprilistól októberig hatalmas csaták voltak. Bőrlabdával játszottak, az jól megszívta a vizet, úgyhogy egy-egy ütés után rendesen csípett. Na és a sérülések! A salakon a mentésnél egyfajta guruló technikát kellett alkalmazni, mert ha valaki egy labda után ugrott, akkor az alkarja, a csípője, a térde tiszta sebes lett. Akkoriban még kisebb vérzés miatt nem állították le a játékot, a következő meccsig lehetett ápolni a sebeket. Szerencsés helyzetben voltam, mert Apám után Kis Dezsőnek, Kis Dömösnek hívtak, ráadásul kis duci gyerek voltam, mindenki kedvence. Legszívesebben ott ültem a jegyzőkönyvvezetői asztal mögött, mindig Boros Sanyi vezette a jegyzőkönyvet, akinek 1956-ban a Damjanich laktanyánál egy gránát leszakította az állkapcsát, amit saját bőrével, húsával pótoltak. Én nem emlékszem, hogy valamikor is féltem volna tőle, hiszen ő mindig ott volt a csapattal, mint intéző, jegyzőkönyvvezető. Arra viszont igen, hogy kis barátaim igencsak zokogtak, amikor Sanyi szerette volna őket ölbe venni. Ő természetesnek vette, a kicsik viszont csak nehezen szokták meg a kinézetét. Semmi gond, én nagyon csíptem, főleg a balhékat, az elég sokszor volt, mert a jegyzőkönyvben szereplő szám nem egyezett az eredményjelzőn lévővel és mindig a hazai csapatnak volt több pontja a jegyzőkönyvben. Művész volt ebben, úgy tudott egy-egy pontot behúzni, hogy az ellenféltől hárman is nézték! De sokszor nyertünk, és ez volt a lényeg. Apám volt a nagy bombázó, Boros Sanyi mindig mondta, azért volt vizes a pálya, mert egy-egy ütése után feljött a talajvíz! A legnagyobb ünnepség akkor volt, amikor Apám 1000. meccsét játszotta nyíregyházi színekben, Anyámmal azóta se tudjuk, hogy számolta ki, de neki kijött. Alig bírtam el a virágcsokrokat, meg a konyakos, boros üvegeket, a Trabant csomagtartója tele volt az ajándékokkal.

Aztán egyszerre vége szakadt a süllyesztett pályának. Elkezdődött a teniszpályáknál a fedett teniszcsarnok építése, amiről talán a legtöbbet Pázmándi Józsi bácsi tudott beszélni. Csak halkan jegyzem meg, hogy állítólag a szomszédban folyó főiskola építkezéséből egy kis építőanyag kimaradt, abból építették meg két nyíregyházi amatőr teniszező tervei alapján a csarnokot. Józsi bácsi koordinálta az építkezést, többek között a röplabdások dolgoztak a földmunkán, a nemrég meghalt Racskó Tibi bácsi, aki a 110-esben volt oktató, az ottani gyerekeket hozta szakmai gyakorlatra. Igazi kaláka volt, elkészült a csarnok, a röplabdások átköltöztek, a süllyesztett pályát még egy darabig meghagyták, aztán betemették.

Maradtak a fotók, s maradtak a becenevek, érdemes szemezgetni közülük: Patyi, Ubul, Kis és Nagy Szamóca, Csocsó bácsi, Csiri, Gunyi, Pubi, Csizi, Taki! Sajnos, többségük már nincs közöttünk, legutóbb Parti Józsi, becenevén Gunyi hagyott itt minket!         

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése