Az élete volt a kosárlabda
Ennyi az élet! Egy csattanás, egy reménytelen helyzet, amelyből nem volt menekülés. Csalódott, elkeseredett és dühös vagyok, olyan mintha, a lelkembe döftek volna, nagyon csúnyán. Kavarognak bennem az emlékképek, hiába. Már csak arra tudok gondolni, hogy egy végső főhajtással búcsúzom tőled, Páll István… Pityukám.
Mint amikor a kávézaccot kidobták a szemétre, olyan vagyok, keserű és üres. Az agyam köré egy filmtekercset húztak, rajta szép lassan pörögnek az emlékképek, újra és újra bevillannak az elmúlt negyedszázad történései. Nincs de, nincs ha, nincsenek centiméterek, elemezhetjük balesetének körülményeit, a kihajtást, az előzést, a szembe jövő autó sebességét, mozgását, a Scenic oldalsó függöny légzsákját. A száraz, megmásíthatatlan tény marad. Készülök a temetésére, nehezen bírom könnyek nélkül, a billentyűzet mindig megcsúszik ujjaim alatt.
Az utolsó képet nézem, tavaly a Krúdy Kupán, akkor még együtt Tatos Pista bácsival, aki szintén itt hagyott minket. Szálkásan, szikáron áll a bal szélen, olyan volt, mint egy agár. Szerintem belső égéssel dolgozott a gyomra, mert ha este bevágott egy vájling csülkös pacalt, éjfélkor még felrottyantotta egy újabb adagra. S nem hízott egy grammot sem tőle, ugyanolyan szálfa termetű volt, mint negyedszázada. Az utolsó mohikánok ama táborába tartozott, akit ha egy pohár vízzel és egy száraz kenyérrel kiültettek volna az Antarktiszra, másnap már hószánkóval szállította volna egyik faluból a másikba az árut. Hihetetlen akarata, győzni akarása volt, nem ismert lehetetlent.
Amikor együtt kosaraztunk, csak egyet ismert, a győzelmet. Dobta a triplát, a duplát, a ziccert, az biztos, hogy nem kellett dobásra bíztatni. Leányfalun együtt ünnepeltük Pénzes Tanár Úr 70. születésnapját, a tréner így jellemezte: a legjobb hármas dobóm, jobb kezem, példás családapa. Mi pedig huncutul néztünk egymásra, a hosszas jellemzés végén már a vadpörköltre és az antik borkészletre csábultunk el, sikerrel. Két év múlva már Tanár Úr 80. szülinapját szerettük volna közösen megünnepelni, ha megérjük, megyünk, Pistáról már csak egy nagy sóhaj közepette fogunk megemlékezni.
Az élete volt a kosárlabda, hányszor mesélte, hogy Papája, az ismert focista, gyerekkorában megharagudott rá, mert nem az apja sportágát választotta. Persze hogy megbékültek később, ahogy hívtuk, Joe, minden meccsünkön ott volt, s bőszen szidalmazta a bírókat, ha kétes helyzetben ellenünk fújtak. Micsoda csapat volt, a másodosztályban mindig spiccen voltunk, úgy, hogy a feljutásról soha nem álmodtunk. Azonnal bevillan a kép, érzem az emgé főiskola öltözőjének jellegzetes szagát, az állott zokni, izzadt mez „illata” keveredett a friss tusfürdő és a sziszegő szappan aromájával. Szimatolom a tornaterem mindig állott szagát, nyáron ki lehetett volna írni rá, hogy szauna, télen, hogy jégszauna. Pistit semmi nem zavarta, hihetetlen, kifogyhatatlan energiával vetette bele magát az edzésekbe, a meccsekbe, önfeledten tudott örülni egy faultos hármasnak, az elzárás, leválásos ziccernek.
Befejeződött az NB II-es aranykorszak, az emgé tornacsarnokát átépítették, maradt az utcai kosárlabda, a stadion kosárpályája. Két éve az utolsó közös meccsünket a klasszikus négyessel vívtuk, a Szerbiából importált centerünkkel, Ősze Jancsival, vagyis Dokival, inkább ahogy Pisti nevezte, házi doktorommal, Papp Csével, újabban az ifjú apával, aki talán, vagy végre megkomolyodott, és velem. A korosztályunkban a döntőig jutottunk, de kikaptunk. Pisti órákig elemezte, hogy mit kellett volna másképp csinálni, egyszerűen nem bírta elviselni a vereséget. Sehol, a meccsen, az életben, az üzletben.
Kevés olyan ember van, aki életében ennyi házat épített, újított fel, majd mindet eladta és kezdte előröl, fáradhatatlanul. Nemrég adta el a Hímesben az utolsót, de már kinézte az újat. Nekünk a sóstói ház emléke a klasszikus, a végeláthatatlan főzések, kártyázások pillanatai, megspékelve a tejfakasztó bulik frenetikus hangulatával. Nem szégyelljük, ittunk, koccintottunk a gyerekekre. Jöttek sorban a lányai, Dali, Jázi, Sugi, kapott is meleget és hideget, valahogy várt egy fiút, mi pedig cukkoltuk emiatt. Ahogy végignéztem a lányokat, nem nagyon tudok elképzelni három gyönyörűbb teremtményt, Pisti és Era nagyot alkotott velük, a gyöngyszemei voltak. A beszélgetéseink is a következőképpen alakultak: lányok és tanulmányaik, házépítés, Joe, vagyis a Papa és annak sztorijai, amit már egyszer megírtam, majd mindig jött a következő kérdés: mikor kosarazunk már újra? Hívott a stadionba, kettő kettőztünk, vertük a fiatalokat, boldog volt, mondta, ketten bárkit megverünk Nyíregyházán kosárban.
Régen volt, vagy talán pár éve. A filmtekercs nem akar megállni, pereg, ahogy a könnyeim. Ahogy lassul, bekapcsolom az Omega dalát, az Égi vándort! Ez a búcsúdal!
*** 
Írta: Máthé Csaba