Jármi

A megélt hit hegyeket mozgat meg, de ha valakinek csak a szertartásokban és a templomba járásban merül ki a vallás fogalma, a gyülekezet pásztora nem követett el mindent a gondjaira bízott hívekért.

Koós Csaba Levente, Jármi református lelkipásztora nem könyvízű válaszokat ad a hozzá fordulók kérdéseire, hanem a saját bőrén tapasztalt valóságot tárja fel.

Protestánsnak és magyarnak lenni Szatmárnémetiben nem ugyanazt a keresztet jelenti, mint bárhol a világon. Református lelkipásztor családjában eszmélt a dolgokra, amelyek tudat alatt nagyon mélyen bevésődtek a lelkébe. S amikor fordulóponthoz érkezett, a zsigereiben hordozott hatások egy csapásra megváltoztatták a józan ésszel sok éven át fontolgatott döntését.

Ennek megértése lényegesen egyszerűbb, ha a családi indíttatással tisztában vagyunk. Csaba Levente 1966. január 9-én született Szatmárnémetiben. Édesapja Koós Csaba református lelkész, Kőszegremetén szolgálta Istenét és gyülekezetét. Édesanyja Jenei Sára kántor és hitoktató. Boldog házasságukat három fiúval ajándékozta meg az Úr, mind a hárman két-két szép magyar nevet kaptak a keresztségben. A legidősebb Csaba Levente, az öccse Lóránt Zsolt Nagydoboson református lelkipásztor, Ervin Ákos pedig harmadikos a református gimnáziumban Debrecenben.

Csaba mióta az eszét tudja, orvosira készült. Külön is tanulta a kémiát, a biológiát. A Kölcsey Ferenc Líceumba járt és harmadik gimnazista korában döntött, mégis a teológiát választja. Édesapjának ezzel szerezte a legcsodálatosabb karácsonyi ajándékot.

A líceumi érettségi után magyar és román teológushallgatókkal katonáskodott, majd a kolozsvári protestáns teológián három esztendőt végzett el sikerrel. Légvonalban nem távolság, ám a család elhatározása sokáig érlelődött, amíg véglegessé nem vált: otthonuknak magyarországi földet választanak.

A szülők szerették volna megóvni a fiaikat azoktól a zaklatásoktól, amelyeknek ők gyakran ki voltak téve. Csaba Levente nagy szeretettel emlékszik apai nagyapjára, néhai Koós Zoltánra, aki igen nagy hatást gyakorolt rájuk. Tanító, főtanfelügyelő volt Szatmár, Bihar és Máramaros megyékben, és a magyar népi szövetség elnöki tisztét is betöltötte egy ideig. Soha nem gyógyuló törést jelentett számára az, amikor egy kartársa külföldre szökött, és utólag hat tanárt ültettek ezért a vádlottak padjára. Mikor meghallották, hogy azzal vádolják őket: vissza akarják csatolni Erdélyt Magyarországhoz, még tiltakozni sem akartak. Öt év börtönt szabtak ki rájuk, de Koós Zoltán másfél év múlva szabadult.

Megelégelte a család a lelkükre nehezedő nyomást és 1988-ban összepakoltak. A családfő előbb Kislétán, majd Ófehértón kapott lelkészi állást. Csaba itthon fejezte be a teológiai egyetemet és 1990. október elsejétől szolgál. Két éve pedig ellátja a lelkészi teendőket a szomszédos Paposon is. Jármiban 750, Paposon 300 lelkes a református gyülekezet.

Természetesen ettől jóval kevesebben járnak templomba, de a fiatal tiszteletes arról beszél: az számít, hogy a megélt hit hassa át a hívek cselekedeteit. Tehát hiába ülne vasárnaponként a templomban valaki, ha bántaná a családtagjait, csalárd módon élne, farizeusviselkedése nem nyerné el a Teremtő tetszését.

Feleséget Szatmárból hozott magával. Még Szatmárnémetiben megismerkedett Erdei Ildikóval, aki hitoktató és 1990 augusztusában a híres szatmárnémeti Láncos-templomban esküdtek egymásnak holtomiglan-holtodiglant. Néhány hónap múlva sikerült a férje után átjönnie és most Jármiban az óvodásokkal és az iskolásokkal is foglalkozik.

− Kiesett egy generáció, amelynek most már a gyermekeit kellene istenfélelemre tanítania. Bepótolhatatlan nemcsak az ismeretanyag, hanem az is, hogy a lélek dolgaira figyeljenek az emberek. Ezért úgy gondoljuk, hogy a legkisebbekkel is foglalkozunk, hiszen a gyermekeken keresztül közelebb kerülünk a családokhoz. Hallottuk is valakitől, hogy a hét végétől is meg akarjuk fosztani a kicsiket a vasárnapi iskolával? Szó sincs róla, mi vissza akarjuk adni a lelki téren is tökéletes gyereket.

Nemcsak a lelkipásztor, hanem a presbiterek is gondját viselik a távozásra készülő társaknak: rendszeresen meglátogatják a betegeket a kórházban és a család körében. Az pedig a presbitereknek jutott eszébe, hogy a 110 éves lelkészi hivatal helyébe éppen ideje lenne emelni egy méltó épületet, amely a hivatalnak és a lelkipásztornak is hajlékot adna. Ebben az évben csak tető alá kerül az épület, talán két éven belül lesz beköltözhető, mert jelenleg erre van csupán pénz. Szabad idejében nemcsak a teológiai irodalmat olvassa Csaba Levente, hanem átjár Vitkára a lelkészcsapatba focizni, pingpongozik, havonta látogatják a szülőket.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)