Aszályos Édenkert

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_69197421_original.pngA kerten még csak kezdeti nyomai látszottak annak, hogy félig-meddig gazdátlan. A mindenszentekre palántázott krizantém arasznyi volt, és hamvas levelekkel húzódott meg az ágyása a két szőlőlugas közötti árnyas udvarrészen. A szőlő szenvedett a borzalmas aszálytól, a tél végi fagy is nagyon meggyötörte. A cseresznye ághegyein nagy számban telepedtek meg a szövőlepke hernyói. Ezt az öreg nemigen tűrte volna. A felesége lelkiismeretesen megtette mindazt, ami sorra következett. Ha rosszul emlékezett valamire, akkor sem lett nagyobb baj, mert a párja észben tartotta, mikor mi a teendő.

Mégis… Más volt a kert. Még annak is lett volna benne valami szembeötlő, aki sohasem látta, mert máskor nagyon összeillett benne minden, mint a gondosan egymás mellé rakott mozaikkockák. És hiába az aszály, a gazdája öntözte, óvta volna minden szál rózsáját, szegfűjét. Értette a módját, hogyan csinálja. Ez töltötte ki napjait. A kerttel feküdt, a kerttel kelt, olyan volt neki a tenyérnyi föld, mint a feleségének a tisztaszoba. Emebben mértani alakzatokban következtek egymás mellett az ágyások, zsinórban sorakoztak a virágok, amabban pedig helye volt minden díszpárnának, horgolásnak. Most azonban hiányzott a kertből az öreg. Vagy talán csak a szelleme? Hiszen az anyja a lelkét is kitette, hogy semmi se változzék. De bizony még a békák is kedvetlenül ugráltak estelente. A cseresznye meg szedetlen maradt.

A szép nagy ház legbelső szobájában feküdt naphosszat, alig mozdult. A félhomályban vaksi szeme a semmit nézte, a füle kinti neszekre figyelt, gondolatai a kertben jártak. A legnagyobb cseresznyeérés idején érte a baj: leesett a fáról, miközben szedte a gyönyörű, diónyi gyümölcsöket. Igyekeznie kellett, mert estére biztos vevőt várt. Türelmetlenül markolásztak ujjai a szemek között, lába pedig vékony ágra tévedt. Hatalmas recsegés-ropogás közepette ért földet. Nem volt magasan, de szerencsétlenül zuhant. Rá a keresztcsontjára. Ott is maradt a fa alatt, a földieper leérett bokrai között.

– Itthon van a fiad – tette a térdére a varródobozt a felesége. Meghallotta a kert felől a kocsi dudálását. Az apa nem szólt semmit, de láthatóan készülődött valamit mondani. Fájdalmas arccal nyúlt a dereka alá, hogy testhelyzetet változtasson. Az asszony a fia elé sietett. Hamar beértek, mindketten az ágy szélére ültek. Apja a vastagabbik szemüvegét tette az orrára.

– Na ide hallgass csak, fiam… – mindig így kezdte a mondanivalóját, ha valami nagyon fontosra gondolt. – El kellene menni a növényvédő állomásra, és kérni fürkészdarazsat. Azt olvastam, hogy egy doboznyi fürkészdarázs rendben tart egy akkora kertet, mint a mienk. – Átszellemült arccal kezdte magyarázni, miként irtja a fürkészdarázs a kerti kártevőket. Kissé feljebb húzódott az ágyban, így arca a mögötte felragasztott óriásposzter előterébe került. A nagy zöld plakát a vácrátóti arborétumot ábrázolta. Talán ilyen kertről álmodott valaha. Igaz, az ő haszonelvű gondolkodásával nem fért össze, hogy semmi eladható ne teremjen a kertben. – Szóval ez a darázs a tetű hátába oltja a tojását, és a lárva a kikelése után élve falja fel, míg darázzsá nem fejlődik – foglalta össze az öreg meglehetős naturalizmussal vegyítve, de annál szemléletesebben a fürkészdarázs biológiáját. Nem várta meg, hogy fia válaszoljon, elszenderedett.

A fiú szemügyre vette a kertet, és kissé elérzékenyült, amikor a cseresznyefán megpillantotta annak az ágnak a csonkját, amelyik az apja alatt letört. Amikor legutóbb otthon járt, akkor is azon akadt meg a tekintete. Most feltűnt neki, hogy egy hét alatt mennyit barnította a nap a frissen sápadtsárga, meztelen faszövetet. Még hatása alatt volt apja előadásának. Közel hajolt a zilált forgácsú ágvéghez, és szinte látta, hogy a nap öldöklő sugarai hogyan pusztítják az élő fa védtelen sejtjeit. Egy ugrással az alsó ágon termett, éppen csak fél kézzel kapaszkodott egy feljebb nőtt ágban. A csúcson megpillantott néhány ott maradt szemet. Tudta, a feketére érett cseresznyénél nincs finomabb és egzotikusabb gyümölcs. Még két lépés és elérte. Valóban, a szétharapott szem belseje egészen sötétbordó volt, az illata pedig bűnösen mámorító. Valószínűleg erjedni kezdett benne a cukor, mert egy kis finom szeszillat is terjengett az orra előtt. A fáról szemügyre vette a kertet, és úgy találta, nem sokáig lenne ilyen szép, apja gondos keze nélkül. Kissé restellte magát, hogy ő miért nem ilyen gondos és kimért. Kedvetlenül állapította meg, tulajdonképpen ő is segíthetne abban, hogy a kert megtartsa régi arcát. „Munkához nyomhatnád a kezed”, idézte magában az apját. Pedig tudták mindketten, hogy hiába tenné ki a lelkét, a kert nem lenne általa olyan, mint amilyennek az apja csinálja. Elfogytak az ághegyen a maradék cseresznyék, az utolsót jobban megforgatta, mielőtt a szájába vette volna. Csak fele volt meg. Fényes hátú hangyák futottak ki belőle, végig a keze fején. Gondos munkával hordták el az édes gyümölcsöt. Nem pocsékoltak. Kegyetlen célszerűséggel és gyilkos előrelátással szabott ki mindegyik magának egy-egy falatot, hogy a fa törzsén húzódó ösvényen leszállítsa a bolyba. Kedvetlenül dobta le a félig megevett cseresznyét a poros levelű földieperbokrok közé. Repültében még látszott, hogy a megevett oldalon a mag már fehérre száradt. „Ugyan mit finnyáskodok, érzékenykedek?” gondolta, a másik oldal érintetlen volt.

– Szállj le onnan, kisfiam – jajgatott az anyja –, le ne ess nekem te is! – Kétségbeesetten tördelte a kezét a kert melletti járdán. Hangjára kíváncsi szomszédok néztek ki az utcára. – Gyere, nézd meg a régi ruháidat, és vigyél el belőlük! Lefogytál, biztosan jó már rád némelyik. Egymás mögött mentek a tágas járdán, mert a behajló petúniák és díszparéjok elfoglalták a felét.

– Nem vagy éhes, gyermekem? – kérdezte az anyja, mintegy megszokásból. Tudhatta, hogy nem kell kínálnia, de azért mindig megtette, mintha csak vendég lett volna egyetlen gyermeke. El is felejtette a kérdést. A tisztaszobába mentek. A lehúzott redőny mögött ugyanolyan félhomály motozott, mint a másikban, ahol az öreg feküdt csendben. Meghallhatta a mozgást, mert kikiáltott nekik. – Ott vagytok, fiam? Ne felejtsd el megkérdezni a növényvédő állomáson a talajfertőtlenítőt is, mert sok volt a tavaszon a lóféreg. Kirágnak azok mindent. – Valamit még mondott, aztán ismét csend lett.

A nehéz diófa szekrény hangtalanul tárult fel, és a zárt levegőbe molyirtó szaga keveredett.

– Látod, gyermekem, itt megeszi a moly mind, ami gyapjú. Mennyi szép ruhád van…

– De anyám, tudod, hogy egy se jó rám. Kihíztam. Meg a divat is más már, mint régen. – A fiú hangja nélkülözött némi meggyőző erőt, kedvetlenül vitatkozott az anyjával. Felkeltette figyelmét és elismerését, hogy az öregasszony olyan sorrendben rakta be régi ruháit, amilyenben vette, hordta őket. „Vagy csak nem bolygatta őket azóta,” villant át az agyán.

– Nézd meg azt a nadrágot, alig volt rajtad, azóta itt áll – vett elő egy drapp pantallót az anyja. A fiát megrohanták az emlékek.  „Van húsz éve, hogy rajtam volt”, gondolta, és csodálkozva nézte a majdnem harminccentis szárat. „Hogy lehetett ilyenben járni”, csodálkozott. Az anyja látta az arcán mire gondol.

– Be lehet abból venni, fiam, ezért kár lenne eldobni. – Elővett egy másikat. – Nézd csak, ennek nincs akkora lengő szára.

– Persze, hogy nincs, hiszen az későbbi vagy tíz esztendővel  – válaszolt a fiú, és a derekához mérte a felső részét. – Látod, ebből is hiányzik vagy húsz centi. Sorra kerültek elő a nadrágok, öltönyök, az asszony egyre reménytelenebbül méregette fiához mindegyiket. A fiú arcán látszott, hogy nem nagyon figyel, az anyja nem tudta mire vélni szórakozottságát.

– Hidd el, fiam, több türelemmel is lehetnél velem – mondta sértődötten. – Láthatod mennyire vigyáztam rá, mennyire megbecsültem, te meg semmibe se nézed a munkámat. Szegény apád is belebetegedett már, amiért nem segítesz neki, rá se nézel a kertre. – Haragos mozdulatokkal kezdte összehajtogatni az előszedett ruhákat. Nagyon gondosan: ismét élükre a nadrágokat, rá a zakókat. A fiú nem szólt vissza, úgy gondolta, jobb a békesség, meg okát sem látta. Tulajdonképpen igazat adott az anyjának, számos dolgot többre becsült, mint ezt a rakosgatást, pepecselést.

depositphotos_67765267_original.pngIsmét az öreg szobájában ültek, a fiú lassan búcsúzni készülődött. A csend nehéz volt és kínos. A vácrátóti botanikus kert vidám őszi színei alatt az öreg ősz tincsei színtelenül borzolódtak. A hályoggal együtt valamikor a szemlencséit is kivették, így nem sokat látott szemüvege nélkül. Nem is hiányzott már egy ideje neki a látás, megszokta, hogy a füle után tájékozódik. A vastag ókulával egyébként olyan jól látott, hogy a tűt is befűzte, nélküle azonban voltaképpen vak volt.

– Azt mondja az orvos, hogy mankóval kell majd járnia – pityeredett el az anyja. – Nem fogja tudni használni, mert nem lát a földig. Felbotlik, meglátod.

– Persze, hogy mankóval – csattant az apja hangja. Érzett rajta az erőszakolt belenyugvás. – Na és? Megszoktam ezt a szemüveget is, nem baj az …

– De hát sose áll fel, ha elesik … – sírt az anyja, inkább a fiának, hátha ő valami okosabbat mond. – Én azt mondanám az orvosnak, adjon rá fűzőt, hátha az is elég, beszélhetnél vele te is, fiam.

– Jó, majd felkeresem – kapaszkodott bele a szóba a fiú. – Biztosan megteszi majd, hogy fűzőt írjon fel, ha lehet.

– A kerttel meg ne törődj, fiam, ne járkálj azért haza! – váltott témát az apja. Lehet, hogy egész idő alatt nem is gondolt másra.  – Csak a fürkészdarazsaknak nézz utána, meg a talajfertőtlenítőnek! A darazsak nagyon fontosak lennének, mert akkor kevesebbet kellene permetezni. Már így is félek, megbüntet a tanács a szövőlepke miatt.

Ismét hallgatásba merültek.

A fiú a ház előtt a kezébe vette a hosszú rudat, amelynek a végén ágvágó olló van, és madzaggal húzogatva lehet vele lecsipkedni a hernyófészkeket. A meggyfákról egyenként szedegette le az elszáradt hajtásokat vele. Meglepetten látta, hogy hernyó egyiken sincs, egyszerűen elszáradtak az idei vesszők a tikkasztó aszályban. Ugyanúgy élettelenné váltak a rózsák. Volt, amelyik bimbóként maradt száraz múmia. Nem folytatta a kelletlen kertészkedést, elindult a tisztaszobába, mert úgy vette ki, hogy az anyja még mindig sír. Nem csalódott.

– Ne rakd vissza, elviszem azokat a ruhákat – fogta meg az anyja vállát. Nem is gondolta volna, mekkora örömöt szerez vele az öregasszonynak. Boldogan kezdte ismét kiszedni a nadrágokat, zakókat. Az apja ismét kikiáltott.

– Szedjél meggyet a családodnak, fiam, lassan az is leérik. Most finom, mert azt nem bántotta annyira a szárazság.

A szekrény lassan kiürült. Alig volt benne más, mint a fiú ruhái.

– Látod, kisfiam, alig tudtam tőle a magamét elrakni. Te mégsem becsülöd meg. Vidd csak, csináltasd meg, amelyik nem jó. Járhatsz ebben még, nem kell olyan sokat az újra költeni. Járjál benne szépen… tisztán… Senkinek nincs ilyen szép ruhája. Igyekeztem én mindig a legszebbet, a legjobbat megvenni neked. Nézd meg ezt a barna öltönyt… Nem volt ilyenje senkinek az egyetemen.

Egész halom gyűlt már össze az asztalon, és még nem volt vége. Az öregasszony boldogan sorolta, melyiket mikor vette, milyen alkalomból. Fia csendesen szorította a fogát, és azon gondolkodott, hogy az anyja szavaitól vagy saját emlékeitől van gombóc a torkában. A rúd végéről lekerült az utolsó ruha is. Egy pazar sötét öltöny, fényes szálakkal átszőve. „Ebben érettségiztem” – ugrott be a fiúnak. Kettőjüknek, egy jó barátjával volt ebből az anyagból, mindenki őket irigyelte. Azóta sem volt rajta. Oda lett a kamaszkori karcsúság. Az anyja keze megállt a levegőben, mikor azt a sötét öltönyt leemelte. Egy pillanatig tétovázott, aztán bizonytalan mozdulattal visszaakasztotta.

– Ezt ne vidd el, kisfiam…

– Ugyan, anyám. Belefogyhatok még – erőltetett vidámságot a hangjába a fiú. Nem akarta, hogy varázsát veszítse ez a néhány boldog pillanat.

– Úgy gondoltam… ebben majd szegény apádat… Ha majd kell… Úgy se volt soha életében ilyen szép ruhája. – Könnyes szemmel nézett fel nálánál két fejjel magasabb fiára.

– De anyám… – törtek elő a szavak rekedten a megdöbbent fiúból. – Nincs semmi baja. Meggyógyul.

– Meg fiam, meg… Persze, hogy meg.

Fáradtan ült le az asztal melletti székre.

 

Könyvem megrendelhető  internetes áruházunkban. Kattintson a címlapra! 

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése