A törpék országában

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

Jegyezze meg mindenki, ha valamiképpen ugyanerre a vidékre vetődik, hogy eső után csupa megpróbáltatás a séta a törpék országában. Amint a vállammal véletlenül meglöktem egy fűszálat, levelén hatalmas vízcsepp gurult végig, és majdnem levert a lábamról. Ha azonban elég óvatosak és körültekintők vagyunk, ugyanolyan csodákban gyönyörködhetünk, mintha egy dzsungelben járnánk. Egy mácsonyát már elvesztettem szem elől, de fenséges termetének látványát pótolja, hogy újabb és újabb ismerőst találok. Olyanokat, akiket lilliputi utazásom előtt csak magasról láthattam, közelebbről csak derékfájdító hajladozások árán. Például egyszer csak ismerős tavaszt idéző illat csapta meg az orrom. De hát ez ibolya, hasított belém a felismerés.

– Hol vagy, ibolya, találkoznom kell veled – hallottam saját hangomat. Egy kicsit sem éreztem furának, hogy hangosan beszélek ott, ahol senki más nincs rajtam kívül.

– Erre, erre – szepegett egy kis cérnahang.

Átbújtam egy bozontos virágú lóhere alatt, és nem törődve azzal, hogy esetleg szembe találom magam valami vérszomjas szarvasbogárral, törtettem keresztül-kasul a térdig érő mohaszálak között. Aztán megtorpantam. Ott állt előttem szép ívű szárán bókoló virágarcával az ibolya. Lila szirmai félig összecsukva néztek rám, közöttük az illatozó bibe, mint az aranyló napkorong. Ámulva álltam. Mielőtt megszólaltam volna, halk szóval hívott.

– Gyere, bújj a leveleim alá, észre ne vegyen. – Valami azt súgta, kövessem, amit mond. Lekuporodtam, és csak halkan mertem megkérdezni: – Miért, ki bánt minket?

Nem volt ideje válaszolni. Erőteljes gordonkamély hang érkezett valahonnan a magasból.

– Szerényebbnek kellene lenned! – Felnéztem, messze túl az ibolya ijedten megrezzenő kontyán. Cirádás levelek, harsány, legyezőt formáló virágok. Igen, ő volt az, a katáng. A hangjában bölcsesség volt, és mértéktartás. Ismerte a rét többi lakóját, és tudta: rossz fényt vetne rá, ha egy kicsit erősebb szót használna. Az ibolya lopva rám pillantott, aztán még inkább behúzta zsenge levelei alá kontyocskáját. Láttam, hogy nem tudja mire vélni a dolgot.

– Érzed, ahogy mozog a föld alattunk? – kérdezte kétségbeesett hangon. – A gyökereivel az enyémek között matat – sírta. Valóban éreztem, de korábban arra gondoltam, talán valami giliszta csúszik-mászik alattunk.

A katáng éppen folytatni akarta az illemtani kioktatást, de aztán valami más vonta magára az érdeklődését. Az ibolya eközben kétségbeesetten próbált valami kis napfényhez jutni, aggódva, nehogy a katáng figyelme ismét reá terelődjék. Valamiért én magam is szinte reszkettem az aggodalomtól. Ijedelmünk majdnem ájulásig fokozódott, amikor a mellettünk éppen szirmait bontogató boglárkára tompa puffanással egy varangy érkezett. A gombosvilla ujjú, hideg verejtékben úszó állat torka lüktetni kezdett, amikor a katángot köszöntötte.

– Ukk… ukk…

– Csodálatosan csicsereg ma – állapította meg tárgyilagos hangon a katáng, és udvariasan bókolt. Pontosan tisztában volt vele, mi dukál egy ilyen tekintélyes rétlakónak. Úgy éreztem, magában azt gondolta: a jóisten nem volt magánál, amikor ezt a rondaságot teremtette, de ki tudja … valami szándéka biztosan volt vele. Nem lenne annak semmi haszna, ha tudná, mit gondolok felőle. Esteledett. Hideg harmat lepte be az apró fűszálakat, dideregni kezdtek.

– Csak nem fáztok? – kérdezte jóságosan a katáng, amelynek termetes szárát még simogatta a lebukó félben lévő nap erőtlen sugara. Kérdésének lendülete nélkülözött minden számonkérést. Talán azt gondolta, az atyáskodó hangsúly kelt valami melegséget. Eközben hajszálpontosan arrafelé hajladozott, amerre az enyhe szellőcske nyargalt. – Istenem, mi lesz, ha ez sem fúj már? – sóhajtott halkan. – Este pedig el fog ülni – esett kétségbe.  – Eh – döntött, majd megmerevedünk, és nem hajlunk semerre.

A fűszálak mindenesetre jobbnak látták ugyanazt a hajladozási irányt választani. Ott lent nem is érte őket a szellő, de hát egyik fűszál sem mert úgy tenni, mintha közöttük szélcsend lenne.

A varangy eközben továbbállt, a boglárka körül pedig irigy tekintetek villogtak.

– Ennek már nem lesz gondja az életben – suttogták. – Megerősítette őket meggyőződésükben a katáng figyelmeskedő kérdése.

– Na, hogy s mint? – érdeklődött negédesen, mintha minden alkonyatkor csevegnének egy kicsit. Pedig korábban tudomást sem vett a létezéséről.

A boglárka levele még fodros volt az undortól, de töredezett szirmai már mosolyt próbáltak játszani.

– Hááát … nem is tudom. Egy kicsit olyan izé ez a varangy. De azért remélem, jön még mifelénk. – Hangja erőtlen volt, levelei ragadtak a varangy hagyta nyálkától.

Szoborrá merevedve, görcsössé bénult ízületekkel figyeltem a közjátékot az ibolya levelei alól. Ő maga borzongva zárta össze szirmait, láttam, nem tudja, higgyen e saját szemének. Nagyon zavartnak tűnt. Aztán azzal se törődve, ha más is hallja, hozzám fordult.

– Óh, ha egyszer engem is… ez a varangy… – dadogott, és rázkódott a kontya. És talán, mert sírt, még szédítőbben ontotta édes illatát. Nincs az a parfüm, ami életem során ezzel az élménnyel vetekedhetett volna. – Talán ha engem is… – zokogta. – Akkor lehet, hogy a katáng sem pikkelne rám. – Csendesen hüppögött, nagyon szomorú volt. Aztán egy-két sóhajtás után, már szokatlanul nyugodt hangon folytatta.

– Tudod, a rét lakói közül senki sem figyel rám. Különösen akkor ijedtem meg nagyon, amikor kinyílt a virágom. Amióta megéreztem: valami szag leng körül. Legszívesebben visszabújnék a földbe, annyira szégyellem magam. Nem elég, hogy a hatalmas katáng folyton korhol, még szagom is van, nem úgy, mint köröttem a száz és száz másféle rétlakónak. Szerencsétlen dolog ilyen semmirekellő különcnek lenni – kesergett a sűrűsbödő alkonyatban.

Már majdnem úgy telt el ez a nap is, mint a többi. Elalváshoz készült a katáng, és mindenki más, amikor váratlan esemény zavarta meg a sötétedést. Egy eltévedt tehén a csordától elszakadva éppen katángunk mellett állt meg tanácstalanul. Hatalmas sötét foltként takarta el a vöröslő horizontot, de még a jócskán fenn járó holdsarlót is. És ha már megállt, nem távozott dolgavégezetlenül. Az eredmény, a gőzölgő lepény, beborította a rét urát. Alig látszott ki belőle a kissé megviselt boglárka, a fűszálak pedig csak kis dárdáik hegyét dugták elő.

– Micsoda áldás – tért magához a katáng a barátságos, meleg masszában. – Ez igen – adta tudtára mindenkinek, aki túlélte a manna érkezését –, látjátok, ettől az égig növünk! – örvendezett.

Holnap már feltétlenül felkeresem a törpéket, ezzel hajtottam nyugovóra fejem az én ibolyám hajtásai között. Itt csak az ő illata érződött, az ő édes illata, amelyet szagnak vélt és szégyellt. Félálomban még láttam, hogy egy tücsök csörtet el mellettünk.

Rémülten fogtam be a fülem, vártam, mikor kezd el ciripelni, de aztán csak káromkodás hallatszott, mert valamibe belelépett. Álmomban virágos réten jártam, és filozofikus hangulatban hajoltam le egy-egy mácsonyához, katánghoz, ibolyához.

Pillangó szállt a kezemre. Én álmodom őt? Ő álmodik engem? – kérdeztem magam. A lepke elszállt, én még lennebb hajoltam. Azt gondoltam, ott lenn a mohapárnákon, a selymes fűszálak között, ott boldog lehetne az élet. A távolból tehenek bőgését, kolomp hangját, és tej illatát hozta a szél.

Hasonló

Égi áldás az özvegyasszony házasságára

Ilus málnát, szamócát, medvehagymát árult a piacon, de Károly inkább a kezét kérte meg Ilus még akkor sem tudott örülni, mikor a postás meghozta az első nyugdíját. Minek? Éppen annyit... Tartalom megtekintése

Virágvasárnap Vatikánban a Szent Péter téren

Pálmaágakból lefektetett szőnyeg a Bazilika lépcsőin, olajágakkkal integető ünneplők Ilyen meghívót kap a vendég, ha a jó sorsa Rómában egy zarándokszállásra viszi. A Casa per ferie delle Suore Missionarie Pallottine néhány... Tartalom megtekintése

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam

Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia

Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér  ragyogása,  elegánsan hangolt  épületei  a ... Tartalom megtekintése

Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban

Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése

Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől

A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon  siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése