Nagyhegyes

Minden körülmények között az ember vállalja önmagát, nézeteit, és ne abba az irányba fordulgasson, ahol éppen jobban süt a nap – ezt vallja Molnár Miklós a 2730 lelket számláló település alpolgármestere. Következetes ember, aki imád közösségben gondolkodni, tevékenykedni, élni. Életét a munka mellett a mai napig meghatározza a sport szeretete. Az „Elvagyunk SE” focicsapat tagjaként ma is hetente rúgja a bőrlasztit, és a környező települések ugyancsak öregfiúkat tömörítő csapataival rendszeresen megmérkőznek a gólokért.

Szegényes sorba, de tisztes, rendes családba született – harmadik gyerekként – 1954-ben Balmazújvárosban Molnár Miklós. Később még egy öcsikével lett teljes a Molnár család, ahol az apa földközeli munkával, az édesanya pedig új erdők telepítésével kereste meg a megélhetéshez nélkülözhetetlen forintokat. Nyolcéves volt Miklós, amikor a Hortobágy-közeli tanyavilágban, Kónyán ajánlottak szolgálati lakással együtt munkát a családfőnek. Itt pedig az osztatlan iskola élménye, és, mint később kiderült, hátránya várt a kis Miklósra. A debreceni ipari iskola után a Landler Jenő Szakközépiskolában épületgépészként érettségizett, majd a szakirányú képesítést szem előtt tartva jelentkezett Pécsre, a Pollack Mihály Műszaki Főiskolára. Először levelezőre jelentkezett, de nem vették fel, ám amikor gondolt egy merészet, és nappali tagozatra adta be felvételi kérelmét, „nyert”. A főiskola három nap alatt kitelt, hiszen az első oroszórán szembesült az osztatlan iskola hátrányával.

– Csak annyit tudtam, hogy lámpa, papa, mama, ott pedig folyékony párbeszédet vártak volna tőlem is – idézte az akkori időt az alpolgármester. Így aztán visszatért a munkához, a Hajdú-Bihar Megyei Építőipari Vállalathoz. Dolgozott és focizott a Hortobágy csapatában, miközben nap mint nap hajnal négykor kelt, hogy Kónyáról idejében beérkezzen a debreceni munkahelyre.

Épphogy betöltötte a 21. életévét, amikor a postás meghozta a katonai behívót. Két év Nagyatádon, sok szép emlékkel. Itt a hegyi kiképzéstől kezdve a síelésen át mindent megtanítottak a messziről jött fiatalembernek. Ekkor már a Hortobágyon megismert, ám nagyhegyesi Vincze Ilonának udvarolgatott, így a leszerelés után megtartották az esküvőt. Felesége a helyi óvoda élelmezésvezetője, két gyermekük született. Ágnes közgazdász, és egy unokával ajándékozta meg a családot, Gábor fia az AKSD-nél dolgozik.

A szerelem hozta tehát Nagyhegyesre Molnár Miklóst. Munkát is talált helyben, hiszen az akkor országosan is a legjobb száz között szereplő Vörös Október Tsz építőipari ágazatába került, később a hőtechnikai csapathoz. Mint fűtésszerelő beutazta az ország keleti területét, és osztrák minta alapján új technológiával építették az intézmények, vállalatok fűtésrendszerét. Amikor otthon volt, akkor sem tétlenkedett, hiszen a téesz KISZ-titkáraként szervezte a fiatalok közösségi életét. Erről az időről így vallott: „Mindig nagy szám volt, de sosem voltam hangos, inkább érvekkel álltam ki az emberek, az igazság mellett. A téesz elnöke kemény ember volt, de engem mindig meghallgatott, és elfogadta a kritikámat is.”

A téeszben töltött tíz év után a 1988-ban a Szolivállhoz ment dolgozni Molnár Miklós, majd alig két év után megalakította saját cégét felesége és saját neve kombinációjából, Vimol néven. S bár a főiskolás évek kimaradtak az életéből, a tanulás azonban a dolgos évek alatt sem maradt el. Mesterlevelet szerzett központifűtés- és gázkészülék-szerelés területén, és hogy kiváló szakember, azt mi sem bizonyíthatja jobban, mint hogy hívták szakoktatónak a debreceni ipari iskolába. Igaz, legénykorában még a katedráról is álmodott – matematikát, földrajzot és testnevelést tanított volna szívesen –, a későn jött tanári felkérésnek már nemet mondott. Mindennapja mozgalmas. 1985-ben már tagja volt Nagyhegyes községi tanácsának és a rendszerváltás óta a képviselő-testületnek. Immár a harmadik ciklusban – társadalmi megbízásban – alpolgármester.

– Mindig is vállaltam közszereplést, ám sosem magamért, hanem a faluért, az itt élők jobb boldogulásért, a közös sikerekért – vallja Molnár Miklós. – A véleményemet sosem rejtettem véka alá, ám azt is fontosnak tartom, hogy közösen alakítsuk dolgainkat. Az én erkölcsi felfogásomba mindig is belefért, hogy vannak másképp gondolkodók, amit tiszteletben tartok, és elvárom, hogy az én véleményemet is tartsák tiszteletben. Úgy vélem, minden rendes, tisztességes embernek van hite. Nekem is van. Amikor például a faluban templom építése mellett döntöttek, én is igyekeztem segíteni, mert tudtam, hogy sok embernek ez nagyon fontos az életében. Amikor pedig az ünnepi istentiszteleten a lelkészünk megköszönte az én munkámat is, és átadott egy bibliát, boldog voltam. Azt hiszem, ez példa arra, hogyan kell egymást elfogadnunk, tisztelnünk.

 (Hajdú-Bihari Almanach 6. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2007.)