Kemecse

Messziről indult a szinérváraljai villanyszerelő fia, s kalandos utat járt be, míg eljutott Kemecsére, illetve Vasmegyerre. Szinérváralja, ez a mintegy tízezer lakosú romániai kisváros indította el, szülei ma is ott élnek. Itt végezte, alapfokú iskoláit, itt is érettségizett.

Őszintén megvallja, hogy a véletlennek, pontosabban a kommunista oktatáspolitika visszás intézkedéseinek köszönhetően került erre a pályára, bár ma már nagyon örül annak, hogy így alakult. Ő ugyanis eredetileg agronómus akart lenni, a család ugyanis emberemlékezet óta földet művelt. Ám amikor a középiskolába került, akkor csak humán tagozatú osztályt indítottak, később pedig megjelent egy olyan rendelkezés, mely szerint termelő ágazatban csak azok helyezkedhetnek el, akik reáltagozatot végeztek.

A családban soha senki nem kötődött az egészségügyhöz. Két osztálytársa viszont gyógyszerésznek készült. Tőlük tudta meg, hogy a marosvásárhelyi egyetemen erre a szakra magyarul is lehet felvételizni, ezért ide jelentkezett. A sors iróniája, hogy osztálytársait nem vették fel, őt viszont igen. Ma már nagyon hálás a sorsnak, hogy így alakult. Annál is inkább, mert a mezőgazdaság Romániában és Magyarországon is válságban van. Meg aztán ezt a szakmát legalább olyan nehéznek tartja mint a bányászkodást, bár ennél nyilván kevésbé veszélyes.

Az egyetemet kiváló eredménnyel végezte el. Mint kitűnő tanulónak, neki is be kellett kapcsolódnia a diáktanács munkájába. Mivel az ideológia, a politika mindig távol állt tőle, ő lett a közmunkafelelős. Ez azt jelenti, hogy ő szervezte az üveg-, papír- és vashulladékgyűjtést.

Mivel a végzősök a tanulmányi eredmények alapján felállított sorrendben választhatták ki, hol töltik hároméves gyakorlati idejüket, neki sikerült hazakerülnie Nagybányára. Nagyon szép időszaka volt ez az életének, nemcsak mert tapasztaltabb munkatársaitól minden segítséget megkapott, hanem azért is, mivel ekkor kötött házasságot a feleségével, aki az orvosegyetemen szerzett diplomát.

Hamar elrepült a három év és ő Aranyosmeggyesen kapott állást. Másfél évig ingázott Nagybányáról, ami elég megterhelő volt, már csak azért is, mert a vasútállomás vagy két kilométerre feküdt a falutól, no meg a gyógyszertárt is rendkívül elhanyagolt állapotban találta.

Aztán ismét szerencséje volt, mert a nagybányai gyógyszerészek közül többen is nyugdíjba mentek, így sikerült helyben állást kapnia. Ekkor azonban már egyre lehetetlenebbek lettek a viszonyok Romániában, egyre nőtt a feszültség, és még senki sem tudta, hogy ez mihez vezet. Felesége ezerkilencszáznyolcvankilenc szeptemberétől, azaz nem sokkal a forradalom előtt vállalt munkát Magyarországon, egészen pontosan Kemecsén.

Neki, az ügyintézés miatt még maradnia kellett. Talán ez volt a legnehezebb időszak eddig az életében, hiszen kettészakadt a család.

A helyzetet csak nehezítette, hogy kitört a forradalom. Ezt követően szinte a szó szoros értelmében ki kellett verekednie az útlevelet a román hatóságoktól, amit végül is az elsők között kapott meg.

Volt nagy öröm, újra együtt lehetett a család, ám mindent elölről kellett kezdeni, új egzisztenciát kellett teremteni. Azonnal elindították a szakvizsga, valamint az állampolgárság megszerzésének folyamatát. Nyíregyházán, a Ságvári-telepi patikában kapott állást.

Már ekkor az volt a vágya, hogy egyszer a saját lábára áll. A privatizáció még gyermekcipőben járt, de ő már leste a hirdetéseket, pedig egy fillérje sem volt ahhoz, hogy megvegyen egy patikát.

Egyszer véletlenül megtudta, hogy a vasmegyeriek szeretnének egy gyógyszertárat. Érdeklődött az önkormányzatnál, és a falu vezetői megtalálták a kompromisszumos megoldást. Az önkormányzat a régi pártház épületét alakítottá át, ő tette mellé a szaktudását, valamint gondoskodott a belső berendezésről.

Nem olyan régen sikerült megvásárolnia a gyógyszertárat, s most Vasmegyer mellett még két községet lát el, Beszterecet és Tiszarádot. Mivel mindezt egyedül csinálja, teljesen kitölti az idejét. Egyre kevésbé bírja elviselni, hogy kevesebb időt tölthet a családdal mint korábban, pedig két fia, a tizenöt éves Levente és a tizenegy éves Attila nagyon hiányolja.

Valamikor nagy természetjáró volt, imádott síelni, barkácsolni, kertészkedni. Ezek a hobbik, most teljesen leépültek, vagy alig jut rájuk idő. Czompa Bertalan mégis szerencsés embernek tartja magát. Elsősorban azért, mert bárhová került eddig az életben, mindig segítőkész emberek vették körül, akik mindenben támogatták. Határozott meggyőződése, hogy ebben a mai, anyagias világban, már önmagában ez is széppé teszi az életet.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)