Nyírlugos

A magánéletét a hivatásának alárendelő, örökké sürgő-forgó Balla Erzsébetet 1941. szeptember tizenkettedikén anyakönyvezték Balkányban, Gilányi Erzsébet háztartásbeli és Balla András vendéglős gyermekeként. A már elhunyt szülőket minden bizonnyal jóleső érzés tölti leányuk földi jótéteményei láttán. Testvére, András, villanyszerelő. Családjával együtt Balkányban él. A kiszámíthatatlan sors a másik fiút, a kőműves Lászlót, a fővárosba sodorta.

Balla Erzsébet kortársai közül kiemelkedően koncentrált az érettségi vizsgákra, mert különösebb nehézségek nélkül találta magát a Szegedi Orvostudományi Egyetem gyógyszerészeti karának hallgatói között.

Gyógyszerészi diplomáját 1963-ban kézhez kapva indult el ezen szép hivatás embert próbáló – a nyers gyémántból briliánst csiszoló – útján. Ennek az útnak mindmáig emlékezetes állomásai maradtak számára a balkányi, az újfehértói, a nyírbátori és a rakamazi patikákban a gyakorló gyógyszerészként eltöltött évek.

Fordulópontot jelentett az életében az ezerkilencszázhatvankilences esztendő. Hat év után önállóan dönthetett, embereket irányíthatott, s nem utolsósorban egyszemélyi felelősséget is vállalhatott döntéseiért: Nyírlugosra kerülve már ő lett az akkor még 17/52-es számmal jelölt gyógyszertár vezetője. Végezte a központi ellátáson alapuló gyógyszerrendeléssel kapcsolatos adminisztrációs és szervezési feladatokat, s közben jó szóval, a gyógyulást elősegítő tanácsokkal látta el a betegeket. Eközben nem feledkezett meg önmaga képzéséről sem, így tett eredményes szakvizsgát gyógyszerügyi ellátás és szervezés témakörében 1988 nyarán.

A rendszerváltást követően igyekezett a saját lábára állni, így kerített sort az Írisz Patika megnyitására ezerkilencszázkilencvenötben. A három és fél évtizede indult pálya töretlen ívet mutat a felületes szemlélőnek. De azt, hogy az elért eredményekhez mennyi küzdelem, feszültség, sok-sok földi jóról lemondás rejtőzik, csak a gyógyszertárvezető asszony tudja igazán…

Erzsike őszintén szól a közel három nemzedéket érintő munkájáról. Arról, hogy ötszáz–hatszáz ember az, akik visszatérő betegei. A betegségeik is szinte ugyanazok: szív- és érrendszeri elváltozások, magas vagy alacsony vérnyomás, daganatos megbetegedések, pszichoszomatikus problémák, családi, munkahelyi stressz, allergia stb. Segítő szándékát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy örül a központi gyógyszerrendelés felszámolásának, a heti-havi „kimért” kiszállítások megszüntetésének. Ahogy említi, maximum fél nap alatt bármilyen kért gyógyszert, gyógyhatású készítményt a rendelkezésére bocsátanak a vele üzleti kapcsolatban álló nagykereskedések képviselői. S ehhez nem kell külön kilincselnie, vagy előszobáznia valamilyen hivatali hatalmasságnál.

Idekapcsolódóan beszél Erzsike az orvos és gyógyszerész kapcsolatáról: miután mindkettőjüket a jót tenni akarás, a segítő szándék és a humánum vezérli, ezért nem nehéz összehangoltan dolgozniuk. Kölcsönösen és rendszeresen tájékoztatják egymást a betegeket érinthető változásokról, legyen az a hatóanyag, a gyógyszerár, vagy éppen a forgalmazás kérdéskörébe tartozó dolog.

A gyógyszertárvezető asszony elmondja, hogy a rászoruló emberek, a betegek és néha azok családtagjai is szívesen veszik azt, ha közösen beszélhetik meg a gyógyítás és a gyógyulás útját. Megemlíti még azt is, hogy jó néhányan, akiknek szerencséjük volt, és pillanatnyilag jobb életet tudnak biztosítani családjuknak, nem veszik komolyan a test, az emberi szervezet figyelmeztető jeleit: nekik a pénz a minden! S, amikor már késő, mindent megadnának azért, hogy elkerülhessék az elkerülhetetlent…

A közel háromezer lelket számláló községben élők sem kivételek a munkanélküliség, a kiszolgáltatottság érzése alól. A társadalmi és szociális problémákat tetőzik a környezeti ártalmak: a burjánzó parlagfű és a vadkender, a szinte mindenhol fellelhető, de senkihez sem tartozó veszélyes hulladékot tartalmazó hordók, zsákok, dobozok és egyebek…

Erzsike önzetlen, már-már karitatív munkáját korábban több „Kiváló Dolgozó” kitüntető címmel ismerték el. Dr. Schulteisz Emil egészségügyi miniszter számára „Miniszteri Dicséret” elismerést adományozott. Kitűnő kondícióját az állandó mozgásnak, „a mindig tenni valamit” elv gyakorlati alkalmazásának köszönheti. Lendületét és frissességét a fiatalabbak is megirigyelhetik.

Szabad idejében – ha ad magának egyáltalán ilyet – szívesen utazik bármerre a világon. Örömmel nézi meg Magyarország eddig még nem látott tájait, de ugyanilyen érdeklődéssel indul el a környező országok különleges látnivalói felé is.

Munkájával, élethivatásával, sorsával elégedett, őszinte, nyílt szívű, boldog ember. Olyan vezető, aki megbecsüli és elismeri munkatársai, a kis közösség, a „csapat” munkáját, s akit ezért még szeretnek is.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 19. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)