Dzsudzsák Balázs

Válogatott futballista,

Nyírlugos, Eindhoven

Telkiben, a Budát övező erdős dombok egy kis falujában, az edzőcentrumban épp uzsonnához készülnek. Hosszú évek után a magyar válogatott focisták végre olyan helyen edzhetnek, pihenhetnek a válogatott mérkőzéseire készülve, amely semmiben sem marad el a világverő csapatok titkos, magaslati főhadiszállásaitól.

Egy kis darab Nyírség is van itt, Dzsudzsák Balázs, a magyar válogatott és a sokszoros holland bajnok PSV Eindhoven balszélsője. Talán a környezet teszi, de már a tágas étterembe belépve profi beszélgetőpartnerre számítottam. Nem kellett csalódnom. Ugyanazzal a lezser eleganciával válaszol kérdéseimre a Nyírlugosról indult játékos, ahogyan a holland bajnokságban cselezget, lő, remekel. Nem csoda. Huszonhárom évesen hetente átéli, hogy emberek tízezrei éneklik a nevét, hogy a magyar sajtó minden divatos széplánnyal összeboronálja, hogy az örökké elégedetlen magyar közönség már csak akkor örül, ha gólt, lehetőleg győztes gólt lát tőle.

Én azonban nem a profi futballistához jöttem ma, hanem a nyírlugosi sráchoz, és a rutinos interjúalanyban nem is nehéz megtalálni őt. A mosolygós, kék szemű sportember mesél arról, hogy milyen a játékrendszer Hollandiában. Tőle tudom meg, amit minden hozzá hasonlótól megtudhatok: ott kinn más a tempó, mások a szokások. Nem kérdezik, honnan jött a játékos, és azt sem, hogy hová tart. Mindenkit a teljesítménye, a beadások pontossága, a lövések ereje mér meg. Elmondja, hogy érzi magában azt az erőt, ami még innen is feljebb viheti. Szerényen nem mond csapatnevet, de ez már nem a kisfiús szerénység. Ez már az a megfontoltság, amely nem akar rontani a majdani tárgyalási pozíciókon a riportereknek tett könnyelmű kijelentéseivel.

Arra a kérdésemre, hogy milyen volt megérkezni a messzi idegenbe, szintén a profi felel. Gyors kopogás az asztalon: nem volt semmi gond, remélem ezután sem lesz. Itt kell kicsit tovább firtatni a dolgokat, és máris megérkeztünk, egyetlen nagy ugrással, Nyírlugosra. Balázsnak nem ez az első nagy ugrása. Már akkor hatalmasat ugrott, amikor az általános iskola után Debrecenbe került. A felnőtt Dzsudzsákról bárki elhiszi, hogy önerőből képes volt a magyar és a nemzetközi futball közti távolság átugrására, de a gyereket bizony vinni kellett. Ekkor előkerülnek a nevek. Azok a nevek, akik szerényen meghúzódnak a népszerűségben fürdő futballsztár mögött. Kiss Zoltán és Lisztes Pál, a testnevelők, akik a kisgyereket tanítgatják. Az apa és az anya, akik kereskedői, pedagógusi munkájuk mellett éveken át pénzt és időt nem kímélve hordták fiukat Debrecenbe, minden áldott nap. Ilyen egyszerű lenne vetem közbe. Hiszen jó szemű tornatanár és elhivatott szülő azért van sok az országban. Akkor talán a vak véletlen, hogy Dzsudzsák Balázs lábába szorult annyi lövőerő és fejébe annyi csel, hogy idáig jutott? Balázs megrázza a fejét: nem. Elmondja, sok tehetséges srácot ismer, sok olyat, akit eleinte a szülei is hoztak-vittek edzésre, tehetségkutatókra. Kicsit zavartan beszélünk el egymás mellett, pedig mindketten tudjuk, miről van szó. Mindketten átéltük a gyerekük tehetségében mindig, mindenkor vakon megbízó, a felemelkedéséért akár saját kárára is mindent megtevő szülői szeretet gondoskodását. Szerencsés emberek vagyunk, ezenkívül pedig Balázs nagyon-nagyon jó futballista. Emellett rendes nyírségi gyerek, aki nem látja, nem is láthatja, milyen vagány dolog az, hogy a holland bajnokhoz megérkezve azonnal feltalálta magát, nem zavarták haza, mint előtte sok magyar focistát. Nem látja, mert természetes neki. Miért? Egyszerű ez, mint az egyszeregy, és mégis nagyon bonyolult. Annak a vidéknek a szülötte, ahol könnyen megtanulja az ember, a legjobb út a nyílegyenes, az, amelyiken keményen dolgozni kell. Ezenkívül nem is kell más a vándortarisznyába. Esetleg némi töltött káposzta.

Mint megtudom, ez mindig készül Dzsudzsákéknál, akárcsak pörkölt, és erre mindig van idő, akármit diktál az elfoglalt híresség programja. Megtudom azt is, hogy a tavalyi „tavaszi feltámadás”, amikor egyre-másra rugdosta a gólokat, attól volt, hogy gyakran hazajöhetett, és a család, a barátok között töltődhetett fel, és azt ehette, aminél jobb doppingot még sehol sem kísérleteztek ki: az édesanyja főztjét.

De azért amikor az egyik újság hírességeknek szervezett tippjátékán hatszázezer forintot nyert, rögtön tudta, hogy hova adja: városa ificsapatának. Hovánszky György polgármester bizonyára meglepődött, mikor először meghallotta a dolgot, de ma már biztosan tudhatja: a Dzsudzsák szülők befektetése legelőször a szülőfalunak fizetett, és itt az ideje, hogy a jövő tehetségeinek talán már árnyalatnyit könnyebb útja legyen. Hollandiáig vagy még tovább.

Az önkormányzat vezetése pedig azzal viszonozta a gesztust, hogy támogatta ennek a portrénak a megjelenését. A város világhírnévre jutott fia e könyvben egy kicsit hazatalált.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 25. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2008.)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Dr. Hancsicsák Mihály

Háda Istvánné

Hovánszki György

Kaprinyák Tibor

Balla Erzsébet

Hovánszki György

Hancsicsák Mihály

Vitéz Ferenc

Krajczár István

Hovánszki György

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!