Cégénydányád

Az alábbi Ernesto Sirolli-idézetet választotta nemrégiben írt szakdolgozata mottójául Ács Zoltánné: „Nem azért vagyunk, hogy megmondjuk az embereknek, mit tegyenek, hanem, hogy segítsünk nekik azt tenni, amit akarnak.” A döntés nem volt véletlen: a cégénydányádi gondozási központ vezetője a fenti gondolat szerint éli mindennapjait. Erős empátiás készsége már gyermekkorában megmutatkozott, s az ehhez társult vezetőszellem ritka adottságként értékelhető.

A Vámosorosziban élő család legfiatalabb tagja az általános iskola tevékeny úttörőjeként több tisztséget betöltve számtalan tanórán kívüli feladat teljesítésére vállalkozott. A tennivaló maradéktalan ellátása, a munkaszeretet Anikó esetében szülői örökségnek tekinthető, hiszen édesanyja, Erdős Ilona, női szabóként és édesapja, Kiss István, a helyi termelőszövetkezet dolgozójaként tevékenykedve szorgalomról, lelkiismeretes munkavégzésről illetve becsületről adtak példát neki és nővérének: Klárának.

A szülőfaluban megkezdett tanulmányok Fehérgyarmaton, a Zalka Máté Gimnáziumban folytatódtak, majd az érettségi vizsgát követően a városi kórház babasírástól hangos részlegére vezetett az út. A gyermek- és koraszülöttosztály 1979-től viselt fehér köpenyét 1982-ben egy napra hasonló színű ruhára és fátyolra cserélte, majd Zoltán fia érkezésekor végleg levette.

– Kisarban kezdtük közös életünket, de a vízügyes dolgozó férjem munkája a Tisza vidékéről a Szamos partjára szólított bennünket – emlékszik vissza Anikó. A kisgyermekes fiatal pár 1984 májusában költözött Cégénydányádra, s az idegen környezet okozta kezdeti nehézségeket gyorsan leküzdve, a település elismert lakói lettek. A virágokkal övezett gátőrház négy év múltán új jövevénnyel népesedett, 1988. július 5-én Gergővel vált teljessé az Ács család. A kisfiú két és fél éves volt, amikor édesanyját – és ez már a feléje irányuló bizalmat jelezte – a helyi óvoda kiscsoportjának irányítására kérték fel.

Az óvónői teendőket különös szeretettel végezte, de eközben egy páratlannak mutatkozó kihívás felkeltette az érdeklődését. – A valamikori általános iskola régi épületében idősek klubját alakított ki az önkormányzat és ennek vezetői posztjára kerestek arra alkalmas személyt – utal a jelenlegi munkához vezető kezdetekre, s hosszan meséli a rendkívül nehéznek tűnő indulást. Az üresen átvett épület berendezésének kialakításához és a programok szervezéséhez már kevésnek bizonyult a napi nyolc órás munkaidő, és amely után kénytelen volt a falut nyakába véve sorra felkeresni az időseket. A szó szoros értelmében megküzdött az előítéletekkel és a kitartása fokozatosan eredményhez is vezetett. A hetek, hónapok múlásával egyre több tagot jegyzett a klub, s hamarosan a nappali ellátást biztosító létesítményt hat férőhellyel működő bentlakásos intézmény váltotta fel. Az önkormányzat támogatása, valamint Ács Zoltánné és munkatársai munkája újabb eredményt hozott: a megnövekedett igények okán bővíteni kellett az otthont. A változás 1999-ben következett be: az épületben 18 férőhelyet alakítottak ki, s az itt biztosított komplex tevékenységnek megfelelően gondozási központtá vált az intézmény.

Anikó eközben elvégezte a Zay Anna Egészségügyi Szakközépiskolát, amelyet néhány hónap elteltével a Szociális és Családügyi Minisztérium salgótarjáni Népjóléti Képzési Központjának felsőfokú szociális szervező és vezető képesítése követett. Tudása csiszolása mellett az intézményi ellátás színvonalának folyamatos növelésére is törekedett, így örömmel fogadta a település polgármestere, Bakó Dániel újító elképzelését, s kísérleti programmal beindították a jelzőkészülékes házi gondozást.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat által a cégénydányádi intézménybe telepített állomással a Budapesten működő nagyvárosi modell helyi sajátosságokra alapozott átültetése volt a cél. A faluban élő beteg idősekhez kihelyezett kilenc készülék mellett egy a szomszédos Gyügyére került. A rendszer jelentőségét Anikó a konkrét esetek felidézésével szemlélteti, hiszen nem egyszer életet mentett az apró műszer. Az említetteken túl széles körű szolgáltatás könnyíti meg a tizennyolc bentlakó, a negyven klubtag, a tizenkét házi gondozott, valamint a négy szociális étkező napjait. Bioptron lámpa segíti a gyógyító munkát, s kirándulások, népdalestek, színházi előadások, szomszédos klubbeli látogatások színesítik az életet. Elmaradhatatlanok a szerdai istentiszteletek, és természetesen megemlékeznek minden ünnepről a dolgozók és a lakók.

– Olyanok vagyunk, mint egy nagy család: munkaidő után és hétvégén is gyakran bejönnek a dolgozók, jól érezzük együtt magunkat – összegez Anikó, s a kiegészítő szavakból kiderül: az ehhez szükséges önkormányzati támogatás, illetve a férje és fiai (a jelenleg rendőrként dolgozó Zoltán és a gimnazista Gergő) megértő hozzáállása nélkül nem menne.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 19. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)