Nagyhalász

Sokan emlékeznek még Siófoki Lászlóné Manyikára Nagyhalászban, aki 35 éven keresztül vezető óvónőként tevékenykedett. Mi több, 1951-ben ő alapította az óvodát és még együtt ünnepelte az óvoda ötvenedik születésnapját a kartársaival.

Ma a nagyhalászi óvoda történelemkönyvének lapjait egy jósavárosi toronyház kilencedik emeleti lakásában lapozzuk fel. Manyika mesél, mintha mindaz, amit sok évtizedes, aktív munkássága alatt megtapasztalt, egyetlen intésre kipenderülne a könyvlapok közül. Az emlékek életre kelnek, mosolyt csalnak az idős óvónő arcára, kisimítják a ráncait. Letörlik homlokáról a mindennapok szürkeségét, még a lábműtét utáni fájdalmat sem érzi.  Egy-két név beugrik a feledés homályából, időnként elszorul a torka, amint a szerettei eltávozására, és az idő kérlelhetetlen múlására terelődik a szó.

Siófokiné Keszthelyi Margit édesapja Szatmárnémetiből való, Keszthelyi Jenő géplakatosként dolgozott. Édesanyja Hlavacsek Margit a háztartást vezette és a négy gyermeket nevelte. A testvérek a szélrózsa minden irányába elkerültek a szülői háztól. László könyvelőnek tanult, őt a malenkij robot tette tönkre és szakította el a családtól örökre. Jenő a mezőgazdaságban dolgozott, Svájcba is eljutott, ott halt meg. István nyugdíjas, Svájcban élt ő is, onnan jött haza. A férje, néhai Siófoki László felvásárlási osztályvezető volt, 1986-ban halt meg. Két gyermekük született, László a Kossuth Könyvkiadónál dolgozott, Siófokra ment el lakni. Egy unokával ajándékozta meg a nagymamát, Brigitta 17 éves. Tünde lánya a házuk melletti újságos pavilont vezeti. Együtt laknak.

Nyírbátorban született, ott járt iskolába. Apa nélkül nőtt fel. Kislány korától összegyűjtötte a barátnőit, óvodát játszott velük, szavaltatta őket. Négy polgári után a képzőbe ment. 1951-ben egy évig Nagykállóban, majd 1952-től Nagyhalászban szervezte a kisgyermekek mindennapjait. Megalapította az óvodát, vezette is azt. Ám nem volt könnyű dolga az ötvenes évek elején.

A szülők még rettegtek attól, hogy esetleg összeszedik a gyerekeket és soha nem látják viszont kicsinyeiket. A malenkij robot emléke még élénken kísértett. Elsősorban az értelmiségi szülőket lehetett meggyőzni az óvoda fontosságáról. A társadalmi folyamatok is felgyorsították az óvodába vetett bizalom elmélyülését: az édesanyák közül egyre többen dolgoztak, így nem tudták otthon ellátni a kicsiket.

Nagyhalászban a régi pártházat megkapták. A két szobát egybenyitották. Játék egyáltalán nem volt, ám az ügyes kezű óvónők pótolták ezt a hiányt. Csuhéból, fonalakból játékot varázsoltak.

Nagy kincsnek számítottak azok a bútorok, amelyeket az egyik nyíregyházi óvodából szereztek. A kecskelábú asztal mellett hosszú lóca húzódott, ezen telepedett le a tizenkét-tizenhárom gyermek.

Számottevő fejlődés a hatvanas években kezdődött. Egyrészt az óvodát működtető tanács ismerte fel, hogy a szülők nem tudnának nyugodtan dolgozni, ha a gyermekeiknek nem biztosítanának nyugodt ellátást, többszöri étkezést. Új bútorokat vásároltak, egyre több játék került az óvodába. A régi tárgyak pedig a múzeumba vándoroltak.

A szülőkkel igen szoros kapcsolatot alakítottak ki. Teaesteket rendeztek, ahol közösen készítettek játékokat. Manyika megérhette az óvoda nagy arányú fejlődését is. Éveken át Kétérköz, Tiszatelek és a három nagyhalászi óvoda irányítása tartozott a feladatai közé. Az óvónők pedig már nemcsak érettségivel rendelkeztek, hanem óvodapedagógusként szereztek diplomát. Rendszeresek lettek a különböző foglalkozások. Az óvodában a környezetismeret, az irodalom, a számolás, az anyanyelv alapjaival ismerkedtek meg a gyerekek. A kisdedóvóból komoly iskolaelőkészítő műhely lett.

Manyika nénit az egész település a szívébe zárta. Nemcsak a gyerekek rajongtak érte, a szülők szerették, már több generáción át nevelte egykori tanítványainak a gyerekeit, unokáit. Megbecsülte a falu, majd a várossá vált település önkormányzata is. Az óvoda alapításának 50-dik évfordulóján 2001-ben az önkormányzat Pro Urbe kitüntetéssel ismerte el az idős óvónő kimagasló teljesítményét.

Ma a szabad idejében olvas, televíziózik, rejtvényt fejt. Nemrégiben még eljárt a pedagógus nyugdíjas klub rendezvényeire. Ma is találkozik a klubvezetővel. Élénken emlékszik a kirándulásokra. A klubban rendszeresen tartottak előadást, néztek meg tárlatot, mentek színházba, megtartották az ünnepeket. Ezek a rendezvények ma is hiányoznak a Manyika életéből.

Ha Nagyhalászba vezet az útja, az emberek megállítják, érdeklődnek felőle, számon tartják. Nem baj, hogy a közeli Nyíregyházára jött a lányához lakni, a születésnapján a kartársai virággal és születésnapi dallal köszöntötték. Manyika úgy érzi, tevékeny életpályája lehetőséget adott rá, hogy az általa szeretett és nagyra becsült embereket szolgálja. Ma is örül az élet apró dolgainak. Fényképei és emlékei társaságában egy félévszázad tanújaként tekint a megélt történelemre.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 14. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)