Biztonsági kamerával megfigyelt terület

Írta: Bódi Katalin

Agnolo Bronzino Krisztus a kereszten.jpgA könyvesboltból a könyvtárba igyekezve átvágok a katolikus templom előtt, s eljátszom egy pillanatra a gondolattal, jó lenne betérni ennek az épületnek a magányába is, elidőzni egy kicsit út közben, de a kapuzat áloszlopára erősített felirat megnevettet: Biztonsági kamerával megfigyelt terület. Gúnyba hajló iróniám némi pirulásra késztet: nem elég tehát Isten mindent látó szeme, lám, kell a kameráé is, s mit rögzít majd vajon? Ki nem jön be a templomba, ki vét a tízparancsolat ellen? Gondolatokat is megfigyel?

Előző nap a hitről beszélgetünk a hallgatóimmal egy közösen látott kiállítás kapcsán, tisztában vagyok kérdésem intimitásával és provokációjával, hiszen azt a kérdést, hogy zajló világunkban vajon miben s hogyan hiszünk, gyermekként, felnőtté váló fiatalként, felnőttként vagy akár a halált váró csendességben, igazi bátorsággal és kíméletlen őszinteséggel lehet csak megválaszolni.

Pascaltól, Descartes-tól Kanton át Nietzschéig minden van. Adrienn hisz a keresztény istenben, de a lélekvándorlásban is, abban talán jobban, mint a feltámadásban. Magdit édesapja gyermekként módszeresen fosztotta meg a hittől – Mikulásban, Jézuskában, sorsban, csodában –, s helyébe a kislány önbizalmát és akaratát helyezte, amit ő természetesen fogadott el. Anna utálta gyermekként, hogy korán kellett kelni a vasárnapi miséhez, a templomra rakódó társasági életből csak a pletykálkodó öregasszonyok idegen zsivaja maradt meg számára, de hiányzik neki a transzcendensben való hit, ezért most keresgél, mindenekelőtt a keleti kultúrák vallásaiban. Edit gyermekként tudományos keresztkérdésekkel zaklatta a tisztelendő atyát mise után, s sérelmezte a kikerülő válaszokat, amelyek a kislány racionalitásával szükségképen nem voltak köszönőviszonyban. Csilla ma sem tudja elképzelni a karácsonyt éjféli mise nélkül, de gyermekét csak azért küldené egyházi iskolába, mert szerinte ott nagyobb az erkölcsi fegyelem, s jobb esélyek adódnak a továbbtanulásra. Gergőt biztatnom kell, meséljen kicsit részletesebben arról, miért is fontos része az életének a hitgyakorlás, hogyan simítja bele a hétköznapokba az istenhitet, hiszen most érvelést és meggyőzést is tanulunk, hiteles megszólalást és kölcsönös tiszteletet. János katolikus és református iskolába is járt, s hamar kialakított magában egy autonóm hitet, amelynek gyakorlásával azonban mégiscsak nehezen boldogul a felekezeti dogmák különbözősége miatt. Bence hit és tudomány konfliktusairól értekezik szkeptikus szomorúsággal. Sándor az egyházak társadalmi közmegítélésének évszázados közhelyeit említi, anyagiasságot, bűnös szexualitást. Tamás kimondja aztán egyik kedvenc paradoxonomat: ha gyermeke lesz a távoli, elképzelhetetlen jövőben, nem erőlteti majd a vallásgyakorlást, csupán felkínálja neki, s az, ha majd nagy lesz, eldönti, akar-e hinni.

Kevés dologban egyezünk meg, abban azért mégis, hogy egyrészt a hit antropológiai szükségszerűség, másrészt pedig abban, dogmákkal vagy nélkülük, istenekkel vagy nélkülük, hogy alapvetően mindannyian hisszük, életünk jól alakul. Persze semmi világmegváltót nem mondunk, mégis jó érzés összegezni a beszélgetést, s kiadni a feladatot egy szabadon választott, a keresztény hitet tárgyazó kortárs képzőművészeti alkotás szakkritikájának megírásáról. Világos azonban a felszabadultság oka akár bennem, akár a csoportban, hiszen alapvetően legmélyebb szorongásainkról beszéltünk mindannyian, s már a megosztás segített önmagunk hitének körvonalazásában, megértésében és akár elfogadásában. Sok emlék szakadt ott mindannyiunkra hirtelen.

A tokaji katolikus templom jobb padsorának egyik padjában ültem az idei február egyik leghidegebb napján, egyedül, de körülöttem hatalmas tömeggel. Az épületben még hidegebb volt, mint a ködös főtéren, s miközben a halotti misét hallgattam az apró rózsacsokrot szorongatva, az oltár előtti feszületen lógó Jézus Krisztust bámultam. Kíváncsian, szomorú önvizsgálattal. Nyaka irreálisan hosszú volt, ahogyan a feje bal vállára hanyatlott és végigfeküdt rajta, ami csakis úgy képzelhető el, hogy nyaka kitört, a simára festett, plasztikus testtől radikálisan idegenül. Gyermekkori félelmeim voltak ott megint, a halott testtől, a szenvedéstől, a halál végtelen magányától, olyan meggyőzően mutatta meg a feszületen megkínzott test a végességet.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése