Ősz Zoltán alkotása Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése
Novemberi anzix
Írta: Antal Anikó
Azt hitte, túl van már mindenen. Túl világomláson, csillaghulláson, nap- és holdfogyatkozáson, hegyeket kopárrá romboló szélviharon, túl az óceánon, kontinenseken, túl mindenen. Úgy vélte, belőle már csak kő maradt, smaragdzöld borostyánnal borított márványfehér szobor egy kihalt templomkertben. Az idő tengerében testét szikárrá feszítette az éveken át húzódó várakozás. Íj lett belőle, elpattanni készülő húr, kifeszített repülni vágyás bele a semmibe.
Tér és időn kívüli, rózsaablakok opálos színével festett, kaleidoszkóp kövekkel kirakott magánya körül száraz, barna avarrá fogytak a lehulló pillanatok. Szinte belezsibbadt a teste egy láthatatlan állóvízbe, amiben csak emlékcseppek formáltak körkörös ezüstgyűrűt, ahogy a novemberi esőben arcát mosdatva, a múlt tükrében nézte önmagát, újra élt néhány elsárgult falevélnek tűnő régi pillanatot. Sokszor látta magát kislányként, ég felé kitárt kezekkel, ahogy szabadon fut le a folyó partján a töltésről, bele az ismeretlenbe, aranyló és bordó almákkal tarkított fák rengetegjébe. Sokszor elbújt, fára mászott, virágot szedett és koszorút font sötétbarna varkocsába, királynőnek képzelte magát, ahogy belesimult egy almafa vastag ágába és onnan nézte az alatta elterülő csodavilágot, lepkéket, szitakötőket, apró gyümölcsöket, smaragdzöld fűszálakban elrejtett királyságot. Gyűjtögette a perceket, az illatokat és hangokat, beleivódtak teste egész körforgásába, eggyé vált kicsiny mikrokozmosza a végtelennel. Része volt egy kerek egésznek, ami évekkel később édesanyja halálával hirtelen darabokra tört. Akkor is hasonlót érzett. Futni akart és repülni vágyott. Erősen összeszorított szemekkel, ég felé kinyújtott kezekkel szaladt lefelé a lejtőn, bele az ismeretlenbe, bele a semmibe, nem mosolygott, nem sírt, csak futott, miközben testét belül megállás nélkül perzselte a fájdalom.
Arcok jöttek-mentek, kedvesek és hűvös idegenek, melyekből próbált magának összerakni egy anyamozaikot. Nézte az anyakorú hölgyek frizuráit, mozdulatait, kétségbe esve próbált kapaszkodni egy-egy elegáns lépésbe, hanglejtésbe, ami olyan anyára emlékeztető lehetett volna, de mind csak mintha gesztusok voltak, hiányzott belőlük az az égő virágszirom, ami régen anya szíve volt. Semmi nem volt már olyan, mint akkor, amikor még gyertyafényes tortával ünnepelt születésnapot, izgalomtól kipirult arccal osztott meg egy-egy titkot anyával, eldugott kis vendéglőkben vagy csak otthon, a teraszon. Akkor is futni vágyott, mikor ügyetlenül kavargatta a tűzhelyen a paprikás krumplit, mert anya azt kívánta a betegágyon, de a tányéron gőzölgő sárga kockák és barna kolbászdarabok a padlón végezték, mert az ízük más volt a zöldellő petrezselyemtől, és anyának ez nem kellett, mert túl vizes volt és delikátos, pedig ő belefőzte minden reményét az elnyelt könnyeivel együtt. Talán épp ezért nem kellett az étel, mert érezhető volt rajta a fájdalom és a félelem íze, hogy mi lesz azután, ha kihűl a tűzhelyen a lábos, mi lesz azután, ha elmúlik a vihar előtti csend, mihez kezd majd anya nélkül ebben a meglepetéseket tartó, kuszának nevezhető, láthatatlan utakat rejtő életben. A vihar eljött és mindent megtépázott, leverte az aranyló édes almákhoz hasonló álmokat, a biztonság várának málló tégláit hagyta csak maga után, bezárt számtalan ajtót és összetört néhány ablakot. Szélverte deszkák, üvegszilánkok és cserepek maradtak a gyermekkor épületéből, mélyen belül hordott törmelékek, amiket nagy nehezen összegereblyézett, hogy tovább futva az ismeretlenbe olykor megálljon és újra építhessen magának egy-egy kapaszkodót.
Emléktalapzaton imbolygott egész lénye. Mosolyokból kirakott kövek, fájdalmak szögei, csalódásszilánkok alkották testének láthatatlan csontvázát, melynek legbelsőbb zugában még lüktetett valami kék remény, még verdeste repülésre vágyó szárnyait a bordó pillangó, egy árván maradt krizantémon.
A kép forrása: https://www.facebook.com/tavakultur/
Hasonló
Téli alkony
Buckavidék Fülöpszállás
Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta vidéken, ahol mindig változik a terep, ahol a cipő, és zokni kérgessé válnak az éles homoktól, nem egy sétatér. Magasan a bucka tetején kapaszkodnak... Tartalom megtekintése
Charles Bukowski
Biszák László alkotása Ne szépítsünk, nem kívánja meg tőlünk senki sem, ha valami, valaki nyers, nem bűn!!! Legyen egyenes, őszinte, és férfias! Saját maga is kegyetlen őszinteséggel írta meg saját ... Tartalom megtekintése
Sceptrum
Tüttő József alkotása A fordítás szerint: Ősi hatalmi jelvény, ami alá tartozik az ítélkezés, igazságosság a jogszolgáltatás!! Jogar!! Életünket mindig beszorítani látszik rendszabályok közé, mivel bőven akadnak, akik ... Tartalom megtekintése
Santa Maria della Salute
Huszár Boglárka alkotása Mit kívánunk egy festménytől? Mi keltette fel a figyelmünket? Ki festette? Ki Ő? ….és még lehetne tovább is faggatnunk magunkat, de nem... Tartalom megtekintése
Büszke lázadók
Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése
Amikor még megénekeltük Romániát
„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A több szakaszból... Tartalom megtekintése
Az ínyencek piaca Tiranában
Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég
Szent István Bazilika, Budapest
Huszár Boglárka alkotása Kis túlzással: világjáró Boglárkám mindig boldogan fogadja be egy egy idegen ország szépségeit, áradozik a helyszínen, és a hazamentett látnivalók fotón rögzített emlékek, még nagyobb ... Tartalom megtekintése