Pálmaágakból lefektetett szőnyeg a Bazilika lépcsőin, olajágakkkal integető ünneplők Ilyen meghívót kap a vendég, ha a jó sorsa Rómában egy zarándokszállásra viszi. A Casa per ferie delle Suore Missionarie Pallottine néhány... Tartalom megtekintése
Metamorfózis
Írta: Antal Anikó
A lámpa fénye túlságosan bántja a szemem a szürke szobában. A sarokban ülök, távol az ajtótól, közel az esőmosdatta ablakhoz. Lent az utcán áramlik az élet, siető léptek, szófoszlányok, autók vörös és fehér fényei festik könnyedebbé a ránk szálló esti homályt. Tizenhárman ülünk a szobában. Tizenhárom arc, tizenhárom lélek. Tizenhárom élet. A csend kézzel fogható. Sűrű és nehéz. Tizenhárom szív kalapál több szólamban. Tizenhárom keszekusza életút. De mégis egybe futnak. Az élet kakofonikus kottájában valahol találkoznak.
A kezdetleges szótlanság fájó, de nem kínos. Tizenhárom szempár keresi egymás tekintetét. Fürkésszük egymás arcait. Elidőzünk a ráncokon. Próbáljuk megfejteni a fénytelen retinák titkait. Olvasunk a mozdulatokban. Némán ülünk a körforgásban. Tizenhárman.
Lezárt szódobozok vagyunk. Megszólalni nem könnyű, de nem is nehéz. Keresem a szavakat, mit is mondhatnék. Harminchat leszek, két gyermeket nevelek, mert az apjuk, az apjuk csak fogta magát és hirtelen megszökött tőlünk a halállal. Igen, megszökött. Elillant. Reggel elment, este nem jött haza. Azt mondta, hazaér vacsorára. A kedvencét főztem, de az utolsó, amit két kezemmel elé tettem, a reggeli kávé volt. A vacsorára szánt leves a tűzhelyen maradt.
Kilépek a tizenhárom személyes színház deszkáira. Szavaimmal tapogatózom a szürke csöndben. Kerülöm a tekinteteket. Mosdatnak. Felöltöztetnek. Hallgatnak. A monológom öt perc, aztán némán játszom tovább a kendőm rojtjaival. Mit keresek itt? Kérdezem magamtól. Mit csinálok én tizenkét idegen szempár kereszttüzében? Meghalt, elment, ennyi volt. Az autók kint mind mennek tovább, nem hallgatnak el a kaotikus szófoszlányok, nem lassulnak a siető léptek. Van, ami nem áll meg, csak forog tovább. Szédítő ringlispíl odakint az élet.
I. A madár
A feleségem szinte minden nap meglátogat, töri meg a csendet egy férfihang. Tőlem balra, három széknyi távolságra ül egy középkorú, szőke férfi. Haja hullámos, kissé rendezetlen. Vastag szemüvegkeret mögül nézi barna cipőjének rongyos fűzőit, miközben hosszú ujjaival idegesen babrál kötött pulóverének gombjain. Azt mondja, négy hónapja fedezte fel a madarat. Két hónappal a felesége halála után. Teljesen véletlenül, egy kósza pillanatban, amikor cipőjét próbálta felvenni, kinézett az előszoba ablakán. Reggel volt. Nyolc és kilenc között lehetett. A ház előtt, nem messze a forgalmas úttól egy vadalmafa állt. Október lévén ágait már jócskán megtépázta az őszi szél, alig volt rajta néhány idő szárította termés. A fa legalsó ágán ült egy madár. Kicsi volt. Elférhetett szinte egy tenyérben. Csak ült a megbarnult vadalmák között, és figyelt. Az ablakot nézte. Nem mozdult, nem röppent. Csak figyelt. Csőre korallpiros. Tollai hamuszürkében játszó feketék. Gyönyörű volt. Kedves és törékeny. Akárcsak a szőke férfi felesége. Sokáig ültek így ketten. A férfi a sámlin, a madár a vadalmafa ágán. Egymást nézték. Öt perc lehetett az egész jelenés. Pár pillanatnyi meghitt nyugalom. Remény, hogy látogató érkezett egy megfoghatatlan dimenzióból. Az elmúlt pár hónapban a madár szinte minden nap visszajár, megpihen a vadalmafa ágán reggelente, nyolc és kilenc között. Nem mertem elmesélni senkinek, azt hittem, bolondnak bélyegeznek megint, mint amikor kiskamasz voltam, és elhunyt a nagyapám. Volt egy nagy házunk, messze vidéken, ahol galambokat tartott az öreg. Szerette őket. Csak egyet füttyentett s már repültek is a szelíd madarak a végtelen ég felé. A galambok voltak a játszótársai. Turbékolva fogadták, megpihentek a vállain. Nagyapám halála után egy szürke galamb nap mint nap a vállamra szállt. A falubeliek csúfolni kezdtek, mert én szentül meg voltam győződve arról, hogy a madár a vállamon nem más, mint a nagyapám. Végtelennek tűnik a csend. A férfi kinéz az ablakon. Egy mosoly suhan át a borostás orcákon.
II. A madár újra
Nekünk is van egy madarunk, mondja a velem szemben ülő, fekete hajú asszony. Kicsi és törékeny, lábaival ritmikusan neszez a zöld padló erezetén, mintha állandóan nyugtalan lenne. Hozzánk a madár mindig este érkezik. Rászáll az ablak párkányára és figyel. Nem minden nap, de előfordul, hogy egy héten többször is. Eddig soha nem nyűgöztek le a madarak. De ez az egy különleges. Nem fér el a tenyeremben. Nem is röpül a kezemhez, de akárhányszor az ablakomhoz röppen, úgy tűnik, mintha várna valamire. Szoktam kitenni a párkányra almát és magvakat. Megvendégelem. Beszélek hozzá. Kérdezgetem, míg ő felszedegeti a szemeket. A csőre sötét. Szárnyai sárgáspirosak és feketék. Ezek voltak a férjem kedvenc színei.
III. A lepke
Nekem nincs madaram. Az én kis csodám elfér a tenyeremben. Mostanában már nem látogat meg. Először akkor találkoztunk, mikor a férjem a gépek ölelésében feküdt a kórházban. Ebédidő volt. Elálmosodtam az éjjeli virrasztásokban. Csak pár percre hagytam el az intenzív osztályt. Kávéért mentem le a büfébe. Kint akkor is esett. A kórház hatalmas üvegablaka mögül figyeltem a síró eget. Ültem az asztalnál a sápadt fal mellett, és egy váratlan pillanatban megfordult velem a világ. A semmiből egy lepke szállt a kézfejemre. Fehér volt. A szárnyain tündökölt két fekete folt. A kezemről lassan a karomra sétált. Elidőzött a vállamon, majd rárepült a bal mellemre. Igen, a szívem fölé. Tudtam, hogy a férjem köszönt el tőlem. Megvárta, míg befejezem a keserédes kávét, aztán elillant a semmibe. Pár hét múlva, a temetés után újra megkeresett. Otthon voltunk a gyerekekkel, mikor a konyhában szinte a semmiből rászállt a kezemre egy lepke. Kinyitottam a tenyerem. Fehér szárnyaival végigsétált az ujjaimon. Hosszú percekig pihent a csuklómon. Beszéltem hozzá. Nem mozdult. A kezemről rászállt az asztalra. Onnan tovaröppent a polcra és a konyhapulton nyugvó teáskannára. Szárnyait összezárva velünk maradt egész éjjel. Másnap délben repült el a júniusi nap fényében.
Az autók kint mind haladnak tovább, nem hallgatnak el a kaotikus szófoszlányok, nem lassulnak a siető léptek. Van, ami nem áll meg, csak forog tovább. Szédítő ringlispíl odakint az élet.
Hasonló
Virágvasárnap Vatikánban a Szent Péter téren
Varázslat
Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta áll ez a nagyon régi épület, kicsit elvarázsolt szépségével kastély, kicsit bástya szerű repkénnyel befutott oldalával. Az idő ... Tartalom megtekintése
Az út
Tüttő József alkotása Szinte meggyötört arcok, holott egy életút harcosai a születéstől a végsőkig. Egyetlen ember akinek annyiszor változik az arca, ahány állomást tudhat maga mögött. Hogy sejthetnénk gyermekkorban, milyen ... Tartalom megtekintése
Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam
Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése
Pomaranski Luca portréja
Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban szabad beszélni, én mégis a portrézást találom a legizgalmasabb alkotói munkának. Huszár Boglárka ragyogó képet festett Lucáról, aki csak éppen bekukkantott a vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése
Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia
Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér ragyogása, elegánsan hangolt épületei a ... Tartalom megtekintése
Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban
Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése
Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől
A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése
Pince bejárat, Tokaj
Bíró Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően szomorkás időben vágyódva nézhetünk erre a Bíró Ernő által megpingált képre. Kirobbanó fényekben pompázik a pince tetején dúsan hajtó ... Tartalom megtekintése
Emlék
Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése