October lacrimosus

Írta: Antal Anikó

 (Könnyes október)

A kép forrása: http://indafoto.hu/kisklau

A lámpa pirosa zöldre vált, mikor megcsörren a telefon. Egy pillanatra átfut az agyamon, talán jobb, ha nem veszem fel, hiszen a telemarketingen kívül nem sokan keresnek mostanság. De a készülék kitartóan rezeg szürke kötött pulóverem zsebében. Felveszem. Nem telemarketing. Nem álláslehetőség. Abszurdnak tűnő rossz hír egy aranyfényben fürdő őszi délután. Emma néni halálhíre. Messziről. Bal kezemmel nyugtalan játszom a pulóver mohazöld gombjain. Jobb kezemmel gyermekem szorítom, nehogy átszaladjon az úton az óvoda felé. A zebrán átérve könnybe lábadt szemmel tisztázom magamban, hogy Emma néni is útra kelt. Mint már oly sokan közülünk. Távoli rokonok voltunk. Évente ha egyszer beszéltünk. De a tény, hogy már ő is. Ebben a gyönyörű őszben. Valahol mélyen őszintén megrendít. Üres óráimban sokszor elmerengek, hogy majdnem mindenki ősszel költözött odaátra. Anyám, mindkét nagyanyám, apai nagyapám. Misztérium.

Talán írnom kéne most Emma néniről, de nem tudok. Túl kevés emlék él róla bennem. A kertjére viszont emlékszem. Még kislány voltam, mikor egyszer, Kolozsvártól nem messze egy kis faluban meglátogattuk. Hófehér rózsákkal, mosolygó almákkal volt tele a kertje. Emma néni falusi bábaasszony volt. Szekéren járt, ha küldtek érte. Ha nem, akkor gyalogolt. Olykor ködbe vesző kilométereket. Tavasztól késő őszig mezítláb. Úgy ment a kavicsos úton, az itt-ott felbukkanó forró aszfalton. Azt mesélték róla, hogy boszorkány, hogy szemmel tud verni. Főleg miután férje, Bernát, börtönbe került a háború után, és hosszú évek múltán tért csak haza. De nem sokra rá Emma néni özvegyen maradt. A kertje pedig magányában is tele volt hófehér rózsákkal meg aranylóan édes almákkal.

Anya, gyere már. Sürget a fiam. Az októberi szél lágyan zörgeti a rozsdabarna lombokat. Szállnak a levelek. Állapítja meg komolyan. Látod? Kérdezi. Mélybarna szeme arcomat fürkészi. Talán érzi rajtam a hangulatváltozást. Látod? Ismétli. A levelek. Szállnak. S nevetve fut egy kissé megfosztott, aranysárga lombkorona alá. Kis kezeivel kupacokat épít, majd magasba szórja a zörgő leveleket. A kopaszodó ágak alatt ülve figyelem felhőtlen játékát. Az Életet. Közben eszembe jut, hogy mindig ősszel estem szerelembe. Egyszer rég. Soha nem feledem. Október volt. A legszenvedélyesebb. Borvörös levelekben fürdő részegség. Ködfüstös novemberbe hulló mély álom. Teli jégkoronával ékesített gyönyörűség. Szerelem. Afféle, mely hasonlatos a halálhoz. Ahogy a franciák mondják: l`amour, la mort. Szavak és szívek játéka. Édes keserűség. Jégborra fagyott óbor. Utolsó kortyait még mindig érzem, hiába szőttem rá vérvörös levelekből szemfedőt.

Hova szállnak a levelek, anya? Kérdezi a kupacokról rám nézve a fiam. A legjobb lenne neki az igazat mondani. Hogy a levelek csak egyszerűen a földre szállnak. Összegyűlnek. Sárba fúlnak. Avartáncot járnak. Elmúlnak. Befedik Emma nénit. Befedik dédnagyanyád, dédnagyapád. És szunnyadnak nagyapád és nagyanyád sírján is. De ehelyett, nem tudom miért, teljesen másba kezdek. A levelek elfáradnak. Mondom a fiamnak. Elfáradnak és a szél szárnyán repülnek álomországba, hogy egyszer majd újra zölddé varázsolja őket a tündérszárnyú kikelet.

Szerző: 2018. 10. 03.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló