Bagó, a golyós tollárus

Írta: Antal Anikó 

Csendes bolond. A legtöbben csak így emlegetik. Torontóban, a nagyváros vörös téglás ódon épületei között, egy forgalmas közért sarkán,  kezében  fehér műanyagpoharat tartva, nap mint nap golyóstollakat árul. Feketét, zöldet, pirosat és lilát. Egy barna műanyagláda tetején álldogál, vagy a járdán sétál és szaval, szónokol, mint a középkorban a hordó tetején álló kikiáltók vagy garabonciások. Az utcák egyszerű homo ludense. Kopott, piszkos kabátja majdnem a földet sepri, ősz haját kék sapka borítja. Arcán a mély ráncok komikus, de mégis szomorú keretet festenek fáradt, kék szemeinek, melyeket meg jobban kiemel a vastag, barna, Woody Allen-féle szemüvegkeret. Akár ő is lehetne. Woody, a csendes bolond. De magamban csak úgy hívom: Bagó.

„I wanna take you to Hoollywood!” – énekli rekedt, fals hangján. Rosszabb napjaimon némán elhaladok mellette. Ilyenkor utánam szól: He, Marylin! Egykedvűen fordulok meg, s teszek egy pénzérmét a kezébe. A tollat a pohárban hagyom. Hálásan mosolyog. Néz rám a vastag szemüvegkeret mögül, fürkészi mozdulatlan arcom, s mint egy fekete-fehér régi mozifilmből kilépő bon vivan, a város zajában, kezet mellkasára téve suttogja: Gyere hozzám feleségül – itt mindig hatásszünetet tart  –, Marylin! S kacag. Jóízű, de groteszk kacagással. Kék sapkáját, mint bolondos csörgősipkát, kissé meghajolva felemeli, néha még kezet is csókolna, vagy pukedlizik, hogy mosolyt varázsoljon az arcomra. Sikerül neki.

Sietve megyek tovább. El kell érnem a villamost. Aztán az ablakból látom, sorra érkeznek az újabb Marylinek, Ginák. Őket követik Sophiák, Lizek, majd Brigittek, Audrey-k és Catherinek. A filmtörténet nagyasszonyai. Mind dobnak egy pénzérmét a kopott műanyag pohárba, a tollak mellé.

A villamoson merengve azon gondolkozom, ki lehet ő. Mármint Bagó. Mi lehet a múltja? Milyen az élete? Várja-e valaki egy-egy hosszú nap után a hűvös estéken? Kávéházban, közértben elkapott pletykafoszlányokból tudom, hogy évek óta minden nap itt áll, fehér poharával a kezében, s fals, mormogós dalolással mosolyt varázsolva próbálja eladni fekete, zöld, piros és lila golyóstollait. Van, aki megáll mellette, percekig társalog vele az időjárásról, apró-cseprő dolgokról, aztán kalapot emelve, pénzt a pohárba ejtve siet tovább.

Egy esős szombat délután a közérttel szembeni Queen Mother kávéházban, az ablak mellett üldögélve egy forró tejeskávét rendelek. Az üvegen gyöngyökben peregnek le az opálos esőcseppek. Egybemosódott, kissé homályos képet festenek az esőben a Queen Street szombat délutáni forgatagáról. A közért sarkán, a műanyag ládán most is ott áll nagy, kék esőköpenyében Bagó. Karimás kék sapkájában olyan, mint egy minden pillanatban repülésre kész, ázott tollú, kék madár. Ma nem énekel. Csak tartja a tollakkal teli kopott poharat. Egy idősödő pincér csendes léptekkel hozza a kávét az asztalomhoz. Tőle tudom meg, hogy Bagó a város több pontján is ismerős figura. Ő még emlékszik rá ifjú legénykorából. Emlékszik arra, hogy tizenöt évvel ezelőtt a metró aluljárójában szórakoztatta az embereket. Kérdezem a nevét, de ő sem tudja. Azt mondják, valaha színésznek készült, de az égi direktor másként rendezte. Valami történt az életében. Azóta kóborol így az utcákon, golyóstollat árulva.

Az ablakból látom, hogy Bagó lassan átveti vállán nagy, barna táskáját. Indulni készül. Gyorsan fizetek. Szeretném végre megtudni a nevét. Mire kiérek a kávéházból, már csak hűlt helyét látom. Elment. Mintegy varázsütésre, eltűnt hirtelen.

Egy hét múlva a pincértől tudom meg, hogy Bagó aznap este, nagy, kék, eső áztatta köpenyében tovaszállt. Elszerződtették. Messzire… Fel, az égi Hollywoodba.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló