Szpiridov Iván

Balogh Géza horgásznovellái

Kálvinháza… A furcsa, különös név hallatán meglódul az ember képzelete. Hatalmas, fátlan síkot lát, a rebbenő hősében konok, hallgatag férfiak küszködnek a sovány, szikes földdel, és messze, ahol halványan kéklő fasor választja el a földet az égtől, feldereng egy apró, fehér falu templom, s múlóan mintha a harangja is szólna. Néhány sömjén, kákával, sással benőtt lapos, itt-ott pár rózsabokor, és fent, a magasan egy szitáló ölyv.

Fenséges, lenyűgöző –, kár, hogy csak én látom.

Azt is félig-meddig csak képzelem, hiszen én vezetem az autót, mellyel a töltésen poroszkálunk. Jobbra a folyó, vagyis a Nyugati-főcsatorna, balra pedig az iménti táj, ahol a szabolcsi Mezőség ölelkezik a Hajdúság kietlen síkjaival.

A telefonoszlopokon vércsék, a drótokon első kelésű fecskék, a töltésen pedig gyík gyík hátán. Tündéri, aranyos jószágok…, csak ne kéne fékezni minduntalan miattuk. Mert ilyenkor felzúdulnak hátul:

– Kiüti a korsó a fogunkat! Ezért hoztunk magunkkal…!?

Két vetőmag-kereskedő ül hátul, ami nem is lenne baj, ha a vendégjoggal nem élnénk ily’ komiszul vissza.

Késő bánat, s csak magamat okolhatom.

Még régen, Isten tudja milyen csatornákon érkeztek a jobbnál jobb kálvinházi hírek, s én balga meginvitáltam őket.

– Vendégeim lesztek. Mához egy hétre Kálvinháza.

– Mi?! – néztek rám felcsillanó szemmel, s meg se fordult a fejemben, hogy én leszek a sofőr, a málhás, a mindenes. Hogy még a bort is nékem kell beszerezni –s hallgatnom az egreciroztatásukat!

– Ez a Kálvinháza nincs is a térképen! Tudod te egyáltalán hová viszel minket?!

Lapitottam, de azért bíztam erősen. Soha nem jártam még ugyan erre, a csatornának is csak a felső, másfél kilométeres szakaszát láttam. Ott hallottam először, hogy ne itt, a mindenféle gallyal, ággal telehordott zsilip alatt szerencsétlenkedjem, hanem lejjebb, valahol Kálvinháza táján.

Kálvinháza – ütötte meg a fülem a furcsa, különleges fényben ragyogó falu neve. Honnan tudtam volna, dehogy is falu az. Még tanyának is kicsi!

Tiszavasvári, Szabolcs legnyugatibb városa volt az utolsó település, ahol még meggondolhattam volna magam, de eszembe se jutott ilyenre vetemedni.

S azóta megyünk, döcögünk, és mind gyakrabban fordul meg fejemben a szörnyű gyanú – nem tévedtünk mi el vajon?

Már fél órája poroljuk a töltést, az egykori útbaigazítók szerint rég ott kellene lennünk. De semmi, csak a szótlan, kopár síkság, az egyre szűkülő gátkorona. Ha itt éjjel beköszönt egy csendes, áztató eső, nincs az autó, amelyik eliszkolhatna. Nem ok nélküli az aggodalmam –, akkora gödrök, csontélesre száradt sárgerincek tűnnek fel időről időre, hogy meghűl ereimben a vér.

Esőnek hál Istennek semmi nyoma, felhőt is csak itt, a földön látunk. Porból áll, s mi húzzuk magunk után. Ha ezt meglátja egy gátőr…!?

De hol van itt gátőr? Ha van is, bent hűsölhet valami árnyékban, bolond lenne e veszett hőségben horgászautókra vadászni. Ám nemcsak a gátőr, de Kálvinháza sincs sehol!

Végre aztán csak feltűnik néhány ház, néhány derekabb fa…, de olyan messze még mindig, hogy azt is hihetném, a délibáb játszik velem.

Eltűnt közben a csatorna is, magas, sűrű nádas rejti a vizet, aztán mintha szélesedne a meder, fogyatkozik a nád, s egy hídforma kezd feltünedezni a remegő távolban

– Csak nem megérkeztünk? – szólal meg a két vetőmagos. – Ide akár gyalog is bejöhettünk volna.

Még szerencse, hogy kilépett a gátra egy árva, idei nyúl, rémülete láttán nyomban elolvadtak nyelvemen a gonosz szavak…, és mire a hídhoz értünk, feledve minden bút, egészen könnyű lélekkel állítottam le a motort.

Paradicsomi tájék, mintha csak nem is mesterséges folyó lenne. A természet visszavette a jussát. A korábbi, keskeny meder, itt már jó ötven méter széles, csupán a hídnál szűkül össze. Ott azonban valósággal száguld, lapátnyi örvények keringenek a hídláb, s a parti kövek között.

Az apró öblökben küszcsapat riad, feltüremkedik egy arasznyi hullám. Süllő…, hát persze hogy süllő. Hol lennének, ha nem itt, e gyors vízen? Kőhajításnyira azonban megint meglanyhul a sodrás, kiöblösödik a meder, a partszélen csábító tisztások.

Ott kell lenni a pontyoknak, kárászoknak.

Könyöklök csendben a hídkorlátnak dűlve, ábrándozom a ránk váró éjszaka örömeiről, de ekkor megszólalnak ők, ketten.

– Oszt’ hon gondoltad, hogy horgászni fogunk?

– Ti ott lent, a csendesen, én meg itt, a gyorson.

– Ez nem lesz jó – rázzák a fejüket. – Láttál te már tizenöt méteres botot…!? Mert ide legalább akkora kell, ha túl akarsz horgászni a hínáron.

Vakarom a fejem, s magamnak is szégyenlem bevallani, igazuk van. A hínármező tényleg olyan széles, nincs az a bot, amivel átnyúlhatnánk rajta. Még náluk se, pedig ők aztán igazi, megrögzött keszegezők.

Nincs mit tenni, be kell gázolni a vízbe, s nekiállni a horgászhely kitisztításához. Ki kell tépni a sást, a kákát, majd meg a hínárt, a békaszőlőt..

Előbb csupán térdig, majd derékig, de aztán már nyakig ér a víz – ám nem csak a port, a koszt, hanem a velünk hozott gondokat is lemossa rólunk. Mint valami kölyökvidrák, úszkálunk, hancúrozunk, mikor ránk dörren valaki:

– Áztán bele ne fuljánák…!

Idősebb, kopaszodó férfi áll a parton valami régi, ántivilágból származó fürdőnadrágban, és hol ránk, hol a kocsiból kipakolt portékáinkra pislog.

Hát ez meg ki lehet? – nézünk össze hárman a vízben, és csöpögő gatyában sorra kezet rázunk a furcsa öregúrral.

Szabó, Szabó Ferenc, mondja a hosszabb, szakállas barátom…, Sándor, Sándor Ferenc, mondja a kisebb, a köpcösebb.

– Hát mágunknál mindenki Ferenc? – rázza boldog örömmel kezünket a furcsa öregúr. – Én meg Szpiridov Iván vagyok…

Így ismerkedtünk össze Szpiridov Ivánnal. Messze, valahol Rosztov környékén született, aztán kitört a háború, s bevonult ő is. Már itt, Szabolcsban harcolt, amikor úgy döntött, üldözte ő már eleget a fasisztákat, ette eleget a dicsőséges Vörös Hadsereg kenyerét… Szerzett hát valahonnan egy ócska civilöltönyt, majd munkát – s két év múlva nősült.

És most itt áll előttünk egy szál gatyában. Nyíregyházán él ugyan, de tíz éve megvett egy lepusztult, öreg házat, azóta igazán otthon csak itt van, Kálvinházán. Ami egy igazi, tisztességes falu volt egykor, de most csupán négy háza áll, abból is mindössze kettőben laknak. Iván bátyánké a legszélső, ha kinéz az ablakon azt is látja talán, miképp jár a süllő.

Ám őt a süllő izgatja a legkevésbé. A compó, vagy ahogy ő mondja, a cigányhal, annál inkább.

Ezt persze még nem tudjuk, hiszen előbb a pálinkáját, s a mézét kell megkóstolnunk. Pontosabban előbb a mézet, aztán a pálinkát.

– Tessék!? Mézet…!? – néz össze a két kereskedő, de már nincs menekvés. Iván bátyánk hozza a hatalmas befőttesüveget, s az evőkanalat.

Mint ostyát osztó pap, mély áhítattal dugja szánkba a csordultig tele kanalat, majd térül fordul, s emeli a pálinkás üveget.

Aztán újból.

Majd megkérdi:

– És a szállás hol lesz?

– A parton.

– És a vacsora?

– Halászlé – mondjuk.

– És hol a hal?

Tényleg, nézünk össze a sokadik korty után, s nyomban menekülésre fogjuk a dolgot.

Iván bátyánk csak a hídon ér bennünket utol, de el is tűnik, s már csak a prüszkölését halljuk. Úszik szembe a folyással, a hínár szélén.

A két kereskedő megáll egy pillanatra, majd elhúzzák a szájukat.

–Ha az öreg belefúl, te leszel az oka! – s azzal faképnél hagynak bennünket, mennek a botok, a félig felállított sátor felé.

Tanácstalanul nézek utánuk, aztán az öregúr felé, de eltűnt ő is megint. Ám kiáltani nincs időm, mert hirtelen kibújik egy nádsziget mögül, s felemelt jobb kezében egy hallal veszettül tempózik felém.

– Cigányhal…, Jó lesz halászlének?

– Ezt meg hogy fogta? – meredek rá elképedve, hiszen még az előbb fürödni indult, most meg kezében a világ egyik legfenségesebb hala.

– Ó…, ha én a barátokra hagyatkoznék! Akkor sosem ennék halászlevet!

Kihajítja a hídra a halat, és visszafordul. Nem nagy, olyan harminc-negyven dekás lehet, de hal, az első, amit ma látunk. Egy erős nádszálra fűzöm, s keresném a halászt, de már csak a lobácsolását hallom.

Nézem a vizet, ilyen lehetett valamikor a híres Ecsedi-láp. A két-háromszáz méterrel feljebb még mértani pontossággal megrajzolt folyó oly csendesen terebélyesedik ki, s lesz belőle egy sás-, és kákaszigetekkel telenőtt mocsár, hogy az ember szinte észre sem veszi. Nyílt víztükröt csak a meder közepén látni, mindent beborít a nád, a sás. A dzsungelt egy-egy apró, alig szobányi öböl szakítja meg, onnan jönnek a hangok.

Furcsa, krákogó, prüszkölő hangok, de hamarosan elnyomja egy motor berregése. Felkanyarodik a hídra, majd leszáll róla egy sovány, feketére barnult ember. Zöld ruháját nézve gátőr, vagy valami mezőőr lehet.

– Hát maguk…? – néz rám.

– Várom Iván bátyámat.

– Már megint varsázik a vén betyár? – szaladnak szét az apró ráncok a szeme sarkában. – Pedig megmondtam már neki, hogy ne bízzon az idegenekben. Előbb-utóbb ráfizet az orvhalászatára.

Keményen, pattogva beszél a kis halőr – mert ki lenne, ha nem a halőr? – de a szemében semmi fenyegető. Kötelessége ismertetni a hivatal direktiváit, ám semmi több. Van ugyan puska is a hátán, de letörve a csöve, s most, hogy jól megnézem, hát bizony…, igencsak csillog a szeme.

Sosem tudja azonban az ember. Pláne, hogy elkurjantja magát:

– Hé maga…! Bújjon ki abból a sásból!

Iván bátyánk azonban füle-botját sem mozdítja. Öt perc is eltelik talán, mikor meglátjuk a fejét. Feltartott kézzel lépked, két, igazán szép halat emel a magasba.

– Te vagy az, jómadár? – kiáltja, s már hajítja is ki a hídra a halakat.

Cigányhal persze mind a kettő.

– No, megvan a halászlé!– kapaszkodik fel a partra. – Már nem halnak éhen.

A halőr nézi, forgatja a két compót, és elhúzza a száját.

– Ebből főztök halászlevet?

– Ebből.

– Ennyi embernek…?

– Miért? Tegnapelőtt hányból főztük? Ha nem hozol vendéget, még sok is lett volna.

A két öreg áll a hídon, csipkedik, marják egymást, de olyan mackós lökdösődés ez csupán, majd Iván bátyánk megint eltűnik. A halőr int, hogy menjek csak hozzá.

– Megkóstolták már a mézét?

– Meg – felelem kikerekedett szemmel.

– Akkor baj lesz – tolja feje búbjára a kalapot.

– Miféle baj? – kezdek most már gyanakodni én is.

– Tényleg halászlevet fog főzni.

– Adná az Isten – mondom rosszallóan –, mert mindjárt éhen halunk.

– Hát… – mosolyog sejtelmesen –, ettek már maguk az ő halászlevéből?

Apró, gonosz tüskéket érzek a szavaiban, de az is nyilvánvaló már, hogy régtől fogva ismerik egymást, óvatosan mondom hát:

– Én még nem ettem rossz halászlevet. Legfeljebb kelletlenül kínáltat.

– Most fognak.

– Nem úgy kínálja.

– Ki mondta, hogy a kínálással lesz a baj! De tegnapelőtt is az én szalonnámat ettük, mert az ő hallevét ki kellett önteni.

Most már egészen mérgesen beszél, csak akkor enyhül meg a hangja, mikor azt mondom, nézzük meg a két magkereskedőt.

– Ohó…, az én barátaimat!? Szívest örömest.

– Maga már ismeri őket?

– A két druszát? Hogyne ismerném! Most mutattam meg nekik, hogy merre dobáljanak. De ahogy én vélem, már nem teljesen épek – pillant rám sokat sejtetően. – Azt a korsót igen sokat emelgették.

Nézem a kis, fekete embert, a véreres szemeit, s egyre nő bennem a szörnyű gyanú. Ha azok beboroztak…!

A vén Iván még a vízben, a compók meg a hídon, én azonban se szó, se beszéd, nyakamba kapom a lábam.

A két Ferenc békésen üldögél egy nagyobb tisztás előtt, merengve nézik a két, keszegező úszót.

– Van már valami? – mordulok rájuk, de nincs idejük felelni, mert megszólal hátunk mögött a halőr.

– Oszt’ hon az engedély!?

– Itt ni! – emelik fel a korsót, s mire kettőt pislantunk, a halőr már magába is döntött vagy másfél litert.

– Ez már beszéd – bólogat –. Bár, az előbb mintha hidegebb lett volna.

A nagy síkon csak az ő, hármójuk szava hallik, de az aztán beteríti a pusztát. Azért megengedik, hogy megemeljem én is a korsót, aztán jobbnak látom, ha munkákhoz látok. Ahogy elnézem őket, itt nékem kell felállítanom a sátrat, s a tűzrevalót is nékem kell összegyűjteni.

Fél négy, pillanatok az órámra, nincs nagy baj, még nem késtünk le semmiről. Fél óra alatt összehordom az ágakat, tíz perc alatt feláll a sátor, s még szuszogni is lesz időm, hisz’ estére jár a hal nagyja.

Igen ám, de nem a Tisza árterében vagyunk, ahol lépten-nyomon vastag, száraz ágakba botlik az ember. Hanem a Hortobágy szegélyén, ahol nem hogy fa, de bokor is alig-alig terem. Az is vadrózsa, s kilométernyire egymástól.

Isten tudja mióta kóboroltam már a száraz, kietlen sziken, mikor egy keskeny, jellegtelen csatornához értem. Azon túl egy csapásra megváltozott a tájék. Sűrű, kövér ligeterdők csalogattak, vastag fűz-, meg nyárfák üzengettek, hogy menjek csak át nyugodtan az árkon, náluk lesz tűzrevaló.

De hogy menjek át a vízen!?

Híd semerre, a víz pedig tele hínárral, sulyommal, békányálllal.

A csatorna nem szélesebb öt-hat méternél, de ilyen undorító, rémisztő utat ne kívánjon senki. Az még csak hagyján, hogy már az első lépésnél térdig süllyed az iszapba az ember, de aztán testére tekerednek azok a szörnyű, nyálas, tapadó szálak.

Prüszköl, csapkod, fulladozik persze az ember, s mire a túlpartra ér, hálát ad az égieknek, hogy megúszta e rémisztő kalandot. Aztán visszanéz, hogy min is vergődött át, és akkor jobbra, folyással szemben vagy tíz méterre meglát egy furcsa árnyat.

Lomhán megmozdul egy víz alá süllyedt fatörzs–, de az is lehet, hogy csupán az apró hullámok játszanak vele. Ám amikor rémülten spriccelnek szét a küszök, már nem kétséges, valami vén csukát zavartunk meg a délutáni álmában.

Nyomban elfelejtettem persze az imént még oly csalogató füzest, loholok vissza a botért, a villantókért.

– Téged meg ki zavar? – fordulnak ők hárman hátra. Szótlanul kapkodom össze a csukázó felszerelésemet, s mire észbe kapnának, már javában szerelek.

A csatorna innenső partján állok meg, felkötök egy rendesebb támolygót. Igaz, van benne vagy tíz deka, de mivel próbáljam meg becsapni az iménti csukát?! Az egészen biztos, hogy nem fog rámenni a pár grammos körforgóimra!

Ám hamar lehiggadok. A hatalmas, tenyérnyi villantó két métert se tesz meg a vízben, máris annyi hínárt, sulymot gyűjt össze, hogy kitelne belőle egy kisebb kazalra való.

Most mi legyen, tűnődöm, aztán felkötök egy fehér tvisztert. Előbb csak úgy, magam előtt próbálgatom a vízben, de túlságosan is feltűnő, lecserélem hát egy felszínen járó Rapalára. Egy kisebb vagyon az ára, ha ezzel se fogok, elmegyek vadrózsaágat szedegetni.

Még szerencse, hogy az ember ritkán tartja be a szavát. Mert ha én akkor magamra hallgatok, tán még ma is vadrózsabokrot gyűjtenék. Ám közben megjött az eszem…, s kicseréltem egy apró, semmire sem jónak hitt körforgóra.

Csodák csodája, abba nem akadt sulyom, azt nem fogta meg nádszál, békanyál –, viszont a sügérek bolondultak érte. Nem voltak nagyok, olyan tíz-tizenöt dekásak. De amikor felemeltem a fűzfaágat, amire felhúztam apránként őket, le akart szakadni a karom…

Amolyan félszürkület ült már a tájon, amikor füstnek látja az ember a lefelé ereszkedő alkonyt, a csillagokat pedig távoli szentjánosbogaraknak, mikor a tábortűzhöz értem.

– Maga kicsoda!? – tápászkodott fel a kis, fullánkos halőr, de Iván bátyánk leintette.

– Ferenc, te kerülő vagy, nem halőr! Ülj le, és egyél!

Ferenc, a kerülő szó nélkül leült, és billegve folytatta a halászlé kanalazását.

Később nekem is szedtek egy tányérral, javában köpködtem a szálkákat, amikor megakadt a kanál egy vastag, fehér korongban.

– Ez mi? – néztem rájuk gyanakodva.

– Hát mi lenne? Ángolna! – állt meg Iván bátyánk kezében a kanál. – Én mondtam, hogy halat kell fogni, nem rózsabokrozni.

* * *

Szép, csendes alföldi éjszakánk volt. Néztük a tüzet, kicsit danolgattunk is, és hajnalban, valahol messze fürj pitypalattyolt. A csatorna fölött vastag pára úszott, fázósan kuporogtam a parton, amikor valaki megbillentette a hátamat. Az álom s ébrenlét határán lebegtem, félig öntudatlanul fordultam hátra.

A kis, mérges kerülő volt. S egy óriási pontyot tartott a kezében.

– Ez a maguké. Az éjszakáért hoztam.

– No, de hát mikor, …honnan!? – dadogtam, ám a kis ember ahogy jött, úgy el is tűnt a nagy, alföldi ködben.

Azóta sem találkoztunk.

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Haraszin Gyula

Dr. Sipos Andor

Dr. Laczkó László

Csáki József

Pucsok Barnabás

Gedeon Árpád

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!