Tiszadada

A kitüntetései közül talán a legutóbbira, a Szepessy Béla által tervezett emlékplakettre a legbüszkébb a 76 éves Pucsok Barnabás, tiszadadai nyugdíjas igazgatóhelyettes, tűzoltóparancsnok, melyet 2002 decemberében, a Megyei Tűzoltószövetség jubileumi, tízéves évfordulójára rendezett ünnepségén vett át Pernyák Sándor elnöktől, tűzoltó ezredestől.

A szabolcsi tűzoltók doyenjének számító tiszadadai parancsnok méltán érezhette az őt övező tiszteletet a fiatalabb lánglovagok tekintetében. Kitüntetése átvételének pillanatát a Kelet-Magyarország is megörökítette.

– Szép volt, s nem tagadom, jólesett! – mondta az ünnepi események után otthonában Pucsok Barnabás. – A családunk tősgyökeres dadainak számít, magam pedig 1927. január 7-én születtem a jómódú parasztcsalád kisebbik fiaként. A bátyám is itt él a községben. Édesapánk kitanult húsvizsgáló volt, nem lévén állatorvos akkoriban a környéken. Az általános iskola hat osztálya után Polgáron jártam polgáriba, amelyet 1943-ban végeztem el. Ezt követően a nyíregyházi tanítóképzőbe kerültem. A megszépítő messzeségből visszaemlékezve sem voltak azok könnyű évek, akkor pedig pláne, hogy nem! Részben, mert igen sokba került a taníttatás, másrészt a világháború miatt, amely a legszebb éveinkben ért bennünket. Sokan, 56-an jártunk egy osztályba, de e zsúfoltság eltörpült azon valós veszélyek mellett, amelyeket akkoriban át kellett élnünk. Azt, hogy ma itt lehetek, a sokszori szerencsémnek, s a jó őrzőangyalomnak köszönhetem. Odamaradhattam volna, amikor 1944 szeptemberében az osztálytársaimmal elvittek bennünket Sárospatakra munkatáborba.

A két kemény hónap után csak hajszálon múlott, hogy az utolsó vagonnal hazajöhettünk Nyíregyházára, mert rögtön utána már szedték is fel a síneket. Ha ott maradunk, végünk van! Aztán, pár nap múlva, már itthon, Tiszadadán, egy orosz aknavető gyilkos lövedékei elöl sikerült az isteni hang sugallatára megmenekülnöm, beugranom a kertünkben lévő bunkerba. Majd időben később, 1950 januárjában, már tiszadadai tanítóskodásom alatt, a kálvinházatanyai szolgálati lakásban egy éjszaka a füsthaláltól, a biztos bennégéstől menekültem meg. Talán emiatt is lettem tűzoltó!

De, visszatérve az időben, a tanítóképző öt évét 1948-ban végeztem, 39 társammal együtt. Egy évvel korábban meghalt az édesanyám, megfázott, egy hét alatt elvitte az agyhártyagyulladás. A ballagásunkkor én voltam csak egy szál virággal, s mérhetetlenül egyedül! Ez az emlék még ma is megnedvesíti szemem, rossz volt együtt lépkedni társaimmal, akiknek ölnyi virág húzta le karjukat. A képző után a már említett Kálvinházatanyára kerültem tanítani. Választhattam volna más helyet is, de a szívem visszahúzott a szülőfalumba.

A Dadától hét kilométerre fekvő tanyán egyedül tanítottam az 1–6. osztályba járó negyven gyermeket. Az órák 15 percesek voltak, hogy jusson idő mindegyik osztályra. A mai szóval élve halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek mindegyikéből ember lett, van köztük orvos, katonatiszt, gazdasági vezető, stb. Később, amikor 1951 novemberében megnősültem, az oda kijárás gyalog, kerékpárral nem volt könnyű a sárban-hóban. Aztán bekerültem Tiszadadára, ahol – ahogy az évek peregtek – tanító, szaktanító, kántor, majd az egri tanárképzőt elvégezve tanár és igazgatóhelyettes lettem, s akként is mentem nyugdíjba 1987-ben.

A feleségem is nyugdíjas pedagógus, és bizony az akkori igen vékonyka fizetést sertéstartással, némi gazdálkodással próbáltuk megvastagítani. Most, 76 évesen is egyszerre több sertést nevelek, 30 hektáron gazdálkodom. A földtől nem sajnálom a tápanyagot, mert tudom, ahhoz nekem is adnom kell, ha valamit kapni akarok. Ez életem mottója is lehet, hiszen emiatt köszönnek máig is nagyot rég volt tanítványaim, s a tűzoltóegyesület generációs tagjai.

Két éve a németországi testvértelepülés polgármestere személyesen adta át Tiszadadán egyesületünknek a két darab 800-as kismotorfecskendőt és egy gépjárművet. Aminek nagyon örülök: a községünk szépen fejlődik, az első ciklusban magam is képviselő voltam. A Hazafias Népfront elnökeként összeírtam a II. világháború hősi halottait, nevüket márványtábla őrzi, amelyet megható ünnepség keretében avattunk fel. Hála Istennek, van mire emlékezni: 1998-ban, egykori képzősök, megtartottuk az ötvenéves találkozót, 2001-ben megélhettük párommal, gyermekeink körében az aranylakodalmunkat. A tűzoltóegyesület fennállásának félévszázados jubileumáról is megemlékeztünk. A református egyházunkban a mai napig kántorizálok.

Mindezeknek örülök, miként a gyermekeimnek és családjuknak. A fiam műszaki egyetemet végzett, Nyíregyházán vállalkozó. A felesége óvónő, két gyermekük van: Barnabás érettségi előtt áll, Tamás nyolcadikos, és kitűnő sakkozó. Katalin lányunk Tiszalökön él családjával, kozmetikai szalont vezet. A férje, Lajos, nagyon rátermett vállalkozó, több cikluson át tagja a dadai képviselő-testületnek. A lányuk, Zsuzsanna harmadéves egyetemista, Péter számítástechnikai szakközépiskolába jár. Hát, így együtt, ők a mindenem!

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 15. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)