Nagydobos

Nagydobos csinos falu, Szatmár, s a Nyírség határán. Tulajdonképpen maga a főutca a vízválasztó. A keleti oldalán sorakozó házak kertjei már a kövér, fekete földekre nyúlnak, az átellenben sorakozó porták pedig szelíd dombokra kapaszkodnak. Itt lakik a Kópis család is, pontosabban özvegy Kópis Józsefné, született Puskás Piroska.

Akár jelképesnek is tekinthetjük e ház fekvését.

 A két nagy ablak Szatmárra néz, ahonnan a lakója származik, de a kert, ahol az élelem jó része megterem, már a Nyírség, a választott haza. A ház asszonya, s néhai férje is a szomszéd faluban, a Krasznán túli Szamosszegen született, s ifjú házas éveiket is ott élték.

A két fiatal nem sokkal a háború után, negyvenhatban házasodott össze, s mint oly sokan a környéken, ők sem dúskáltak a földi javakban. Az ifjú férj apja kötélverőként kereste a kenyeret az ecsedi tanyákon, a fiatalasszony szülei pedig egy holdon gazdálkodtak, amin persze nemigen lehetett volna megélni a népes családnak, bérelniük kellett tehát hozzá még pár holdat.

− Azt is mondhatnánk, a nincsre keltünk egybe, harmados földet fogtunk, abból éltünk egészen ötvenkettőig − emlékezik nagydobosi otthonában özv. Kópis Józsefné. − Ötvenkettőben aztán az uramból vb-titkár lett Nyírmeggyesen.

Rendes, jóravaló ember volt a férjem, becsülték is Meggyesen, de aztán átkerült ide Dobosra, aminek én igen örültem, hiszen tulajdonképpen ezzel haza jött, hiszen Dobos és Szamosszeg között még három kilométer sincs a távolság.

Szamosszegtől, a szülőfalutól persze sohasem tudtak, de nem is akartak elszakadni. Hogyan is szakadhattak volna el, hiszen az ősök sírja, a testvérek emléke oda köti őket. Piroska néniék is öten voltak testvérek, három lány, két fiú. A két fiúnak sajnos nem adatott meg a hosszú élet, elsodorta őket a háború. Egyiküknek még a sírjáról sem tudnak semmit…, pedig mit meg nem tettek érte!

− Elhurcolták szegényt valahová Oroszországba − emlékezik vissza párás szemmel most, majdcsak fél évszázaddal később a lánytestvér. − Valahonnan Romániából, Foksáni nevű településről kaptunk utoljára üzenetet tőle, mint kiderült, a Krím-félszigetre irányították. Mikor már kezdtek hazaszállingózni onnan az emberek, megtudtuk, hogy hazajött Kocsordra is egy volt katona. Felkerekedtünk hát, s átgyalogoltunk hozzá. Meg sem szólaltunk, elég volt neki meglátni bennünket, hogy felkiáltson: maguk szamosszegiek, a Puskás cimborám hozzátartozói.

Ő még látta élve a szamosszegi fiút, de a család soha többé nem hallott róla.

− Nem hallottunk, ez igaz, de én még ma sem hiszem, hogy meghalt. Én még ma is reménykedem, én még ma is hazavárom…

A Puskás, és a Kópis családot nem nagyon kedvelte a sors, később azért sok minden jóra fordult. Ott hagytuk abba az életük írását, hogy Kópis József tizenkét évig, 1966-ig volt Nagydobos vb-titkára, abban az évben hazahívták Szamosszegre.

Közben gyarapodott a család, három gyermekük is született, Etelka, Piroska, s József. Etelka már férjhez is ment, s a szülők úgy próbáltak meg segíteni rajtuk, hogy megvették azt a telket, ahol most is beszélgetünk, egy öreg házzal.

Nem is gondolták, hogy ez a dombos porta milyen nagy segítsége lesz a szamosszegieknek hamarosan!

A nagy, hetvenes árvíz idején több mint harminc szamosszegi család menekült át ide, a Nyírség peremére, s várta, hogy jobbra forduljon a helyzet, hogy eltakarodjon végre a Szamos, mely annyi szatmári család életét keserítette meg azon a gyászos tavaszon.

Persze a szamosszegiek nem csupán a gyermekeket, öregeket hozták magukkal, de ide menekítették a sok lábasjószágot is. Azért gondoskodtak mindenkiről, Kópis Józsefné a dobosi óvodában például majdnem hétszáz emberre főzött nap mint nap, amíg csak rendes kerékvágásába nem zöttyent vissza az élet.

Régen volt ez már, majdnem negyed százada, Piroska nénénk azonban ma is gyakran emlékszik vissza azokra az időkre. Leül az öreg, lábhajtós varrógép mellé, maga köré gyűjti az unokákat, s ha szépen kérik, mesél. Hál’ istennek van kinek, hiszen tíz unokája is van, s ami majdnem ilyen szerencse, egyikük sem él a nagymamától messze. A két lány itt lakik a faluban, de a fiú is közel él a dobosi feleségével, az alig tíz kilométerre lévő Vásárosnaményban.

Csak a nagyapjuk hiányzik, ha összegyűl a dobosi főutcán a szép, népes család.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1995.)