Egy mosoly a gyászmenetben

Írta: Vaskó Ilona

gyasz_masolata.jpgVajon ha megkérdezném tőled, hány éves az anyukád, mit válaszolnál? Az én anyám nagyon sokáig harmincnyolc éves volt. Így emlékszem rá. Akkor mentem első osztályba, akkor kellett mindenkiről mindent tudnom, hiszen mindig azt kérdezték, hogy hívnak, hol laksz, hogy hívják apukád és anyukád. Hány évesek? Van-e testvéred? Ha igen, fiú vagy lány, idősebb, fiatalabb, öcsike vagy bátyus, hugi vagy nővér? És én csak kapkodtam a fejem a sok kérdés között, hogy most éppen melyikre válaszoljak.

Az én anyám így maradt örök fiatal. Emlékszem, álltam valamelyik tanító nénim előtt, és a hátam mögött, az ujjaimon próbáltam kiszámolni, hogy hány éves is lehet anya, de nem tudtam. Nem mondtam semmit, csak sírtam. Hazamentem, és félve kérdeztem meg az én gyönyörű édesanyámat, hogy mondja meg, mert ő biztos bárkinél jobban tudja, hogy hány éves… Látva elkeseredésem, kacagva mondta: harmincnyolc. Nekem ő hosszú éveken keresztül ennyi is maradt. Talán már a középiskolába jártam, amikor mosolyogtam magamban, ha megkérdezték, hány éves, mert azonnal rá akartam vágni, hogy az én szépséges felmenőm mindig ugyanannyi.

Aztán pár éve belenéztem a tükörbe, talán pont én is anyám örök korába léptem akkoriban, és rácsodálkoztam a visszanéző, visszamosolygó ismerős arcra. Mindent, mit lehetett, az anyámtól örököltem. És mindent, mit tanulni lehetett, tőle tanultam. Talán csak a hajunk és bőrünk színe nem egyezett.

Anyám fekete hajú, kreol bőrű nő volt, bár idősebb korára bizony ő is olyan sápatag lett, mint én. De alig őszült. Hetven év felett temettük, és alig volt ősz hajszála. Apám meg… Ő olyan fiatalon halt meg, hogy őszülni sem volt ideje. Persze ez nem igaz. Benne volt már ő a hatvanban, az elejét kezdte éppen, de nem fehéren őszült, hanem sötét szőke haja – vagy hát nézőpont kérdése, mert akár világos barnának is mondhatnánk – szürkés átmenetet öltött. De az ő kék szemeihez pont ez illett.

A minap temettük nagyanyánkat. A bátyám ment az előttem lévő sorban, és a haját kémleltem. Elégedetten mosolyogtam. Ő sem őszül még. Nincs bajom az őszüléssel, nem is zavarnak az ősz hajszálak sem, csak anyánkat és apánkat kerestem magunkban. Jó volt látni benne anyám fekete rövid haját, kreol bőrét – ahogy telnek az évek, az övé is világosodik. Itt laknak bennünk. Ránézek, és apámat látom benne, a színeiben meg pont anyámat. Mind a kettőt egyszerre viszi ő is, és tán én is.

A tükörben, reggel, néha anya arca köszönt. A vidám nevetésekben, az örök mosolygásokban is ő üdvözöl. És apám? Ő ott van minden hátvakarásomban, a görbe tartásomban, a párna sarkát morzsoló mozdulataimban. És ott lakik abban a humorban, amit csak kevesen értenek.

Talán pont ettől tudtunk magunk közé választani embereket. Ha értették a humorunkat, maradhattak, ha nem, akkor inkább jobb volt távozni. Ahhoz, hogy velünk tudjanak nevetni, érteni kellett az iróniához, öniróniához, a szarkazmushoz, és olykor egy csipetnyi cinizmust is tetten kellett tudni érni közöttünk. Ezek nélkül nem érthettek semmit, ha köztünk ültek. Nem értették min nevetünk, vagy azt sem, miért nem halunk bele semmibe. Nem volt siránkozás, mindenből lehetett humort gyártani. Nem kellett tisztelni a halált sem.

A bátyám nagylánya rákban halt meg. Mikor ballagnia kellett volna a középiskolában, mi eltemettük őt. A ballagási tarisznyáját az osztálytársai hozták magukkal a koszorúval együtt. Pár nappal a halála előtt a bátyám rám nézett, és csak ennyit mondott: – Hugi, szólnál az öregnek? – így hívta apánkat. – Már szóltam neki, hogy ha lehet, két Kinder tojással várja ott fent – válaszoltam. Nem sírtunk, csak konstatáltuk a dolgokat, hogy fél szavakból is értjük egymást.

Apánk minden unokájának vásárolt egy-egy Kinder tojást, ha találkozott velük. Mivel gyakran ő ment értük az óvodába, iskolába, így bizony rengeteg meglepetés játék sorakozott már a gyermekszobák rejtekében.

Már mind elmentek. Apám előre ment, várni az unokáját és anyánkat. Nagyanyám megvárta anyámat, mert nem hagyta egyedül a betegségében. Mindennap főzte neki a kapucsínót, mert tudta, a lánya nagyon szereti.

Így maradtunk utolsóknak, a bátyám és én. Nincsenek már szüleink, nagyszüleink. De van családunk. Gyönyörű családunk. Mindkettőnkben ott él tovább apánk és anyánk. Csak nekem anyám harmincnyolc éves maradt.

M. Szlávik Tünde
rovata
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése