Az utolsó kártyaparti

Írta: Vaskó Ilona

kartyaparti.jpgA kocsmában ültem, és a halállal kártyáztam. A kockás abrosz, a kiborult sörtől volt nedves.

– Tudod, hogy most játszom veled utoljára? – kérdeztem tőle. Ő hátradőlt, arcán gúnyos mosollyal, mélyen a szemembe nézve mondta:

– Pedig te vagy a legjobb kártyapartnerem, ennyi embert még soha nem láttam kártyát húzni a tizenkilencre, de az is igaz soha senki nem számolta még ilyen profin a lapokat. Miből gondolod, hogy nem fogsz velem többet huszonegyezni, vagy snapszerezni? Nem a hely, nem a kocsma határozza meg soha a játékok helyszínét. Fájeroztam én már inkubátor tetején is. Igen. Az apáddal. Most min csodálkozol? Azt hiszed, hogy aki huszonnyolchétre születik az egy csoda miatt marad életben? Mit gondolsz kinyert? Mit gondolsz, hogy viselte apád, hogy te vagy a tét?

Túl sokat beszélsz, halál! – szakítottam félbe türelmetlenül. Nem érdekelt a nagymonológja, amivel befolyásolni akart. Szétnéztem a környező asztalok társaságán. Szemükben rettegés volt, és valami érdekes keveréke a dühnek és az őrületnek. De remegett kezük lábuk. Szinte bűzlött róluk, hogy félnék. Rám se mertek nézni. Mint amikor attól félnek, hogy ha a szemembe néznek, majd ők következnek, ő velük kezd kártyajátékba a végzet.

Én is ilyen voltam? – kérdeztem tűnődve.

Milyen? – nézett rám kíváncsian.

Én is ilyen beszarian ültem az asztalnál 13 évvel ezelőtt, mikor először ideültél hozzám? Ilyen gyáva képet vágtam, mikor először találkoztunk? – kérdeztem keményen, a kártyáimmal a kezemben, szürke arcát vizslatva. De az elmúlás nem válaszolt. Már-már kínosnak éreztem a csendet kettőnk között, ezért a kezemben lévő lapokat az asztalra tettem, és tüntetőleg belebámultam az arcába. Vártam. Míg az arcát néztem, érzelmek sokaságát véltem felfedezni rajta. Volt abban minden. Szomorúság és hitetlenkedés, de volt harag is. A legmegdöbbentőbb felfedezés a szeretet volt. Mintha egy pillanatra elérzékenyült volna… Olyan fátyolos lett a szeme, mint a meghatottságtól ábrándos művésznek, aki valami újat, szépet alkotott. Ekkor megszólalt:

– Mi nem itt találkoztunk először. Nagyon sokszor ott voltam melletted, már a legelső pillanatodtól, mikor megszülettél. Eleinte nem játékos voltál, hanem tét. Legelőször apáddal játszottam a kórház folyosóján. Fiatal, erős ember volt. Látszott rajta, hogy rajongásig beléd szeretett. Pedig akkora voltál, mint egy vekni kenyér. Pontosan akkora – mélázott el egy pillanatra, majd folytatta. – Mindenki lemondott rólad. Csak ő nem. Ő is tizenkilencre húzott lapot, az első éjszakádon. Nyert. Majd heteken keresztül az inkubátorod mellett fájerezett velem, de mindig kikaptam tőle. Sokáig nem értettem, hogy miért veszítek minden egyes játszmában, amikor téged akarlak vinni. Egy idő után fel is adtam, és hagytalak sorsodra. Igazából el is felejtkeztem rólad. Aztán betértem ebbe a kocsmába tizenhárom évvel ezelőtt, és annyira más voltál, hogy azonnal észrevettelek. Te nem féltél, te lüktettél. Élt benned minden. Olyan gyönyörű életöröm fénylett az arcodon, hogy nem is értettem, mi a fene hozott ebbe a szakadt kocsmába. Azt hiszem beléd szerettem. Nem akartam veled kártyázni, csodáltalak. Olyan voltál, mint frissen roppanó képviselő fánk. Keménynek tűnik, de mégis lágy. Édes és kívánatos. Magamnak akartalak. De ekkor lépett ki a hátad mögül egy régen nem látott ismerős arc. Az apád. Kezében egy üveg sör volt, és amint meglátott, kiejtette a kezéből. Ide le az asztalra. Ezért nedves a terítő. Még mindig. Felismert. Ekkor te pimaszul odaléptél hozzám, és megkérdezted, hogy mit szólnék egy snapszerhez. Apád elsápadt. Elvesztetted az első játszmádat, és te nem is tudtad, hogy apád tétnek ajánlotta magát, helyetted. Nem, te soha nem voltál ilyen gyáva, te pimasz voltál, és a napfény áradt a mosolyodból. És én nem bírtalak elengedni. Évről évre egyre jobban ragaszkodtam hozzád… – most már ő is letette lefordítva a lapjait az asztalra és az arcomat kémlelte.

– Miért mondtad azt, hogy nem játszol velem többet? – kérdezte meglepő szelídséggel?

– Mert már nincs mit elveszítenem – mondtam rezignáltan.

– Ennyire biztos vagy benne? – húzta fel a szemöldökét gonoszul. Tudtam mire gondol. De már nem hagytam magam belehúzni provokáló játékába. Kezeimet összekulcsolva az ölembe eresztettem, és csendesen mondtam neki:

– Már semmit nem veszíthetek, mert minden, ami itt marasztalt a világon, azokat már mind elvetted tőlem. Most már engedj hazamennem, várnak otthon a gyerekeim.

Közben felálltam, és csendesen szedelőzködni kezdtem. Éppen a sálamat kötöttem a nyakamba, amikor a halál dühösen rám ordított:

– Nem félsz, hogy most őket veszem el tőled?

– Nem félek, mert őket már nem veheted el tőlem, ők velem maradnak örökre. Ha hamarabb akarnád vinni őket, úgy engem is vinned kell. Békélj meg a sorsoddal elmúlás. Egyszer én is a tiéd leszek, de gyere értem akkor, amikor már nincs dolgom itt. Most még tennem kell. De ha jössz, vedd fel a legszebb ruhádat, és vőlegényként gyere. Többet nem játszom veled.

Csendesen húztam be magam után a kocsma ajtaját. Tudtam, soha többet nem teszem be ide a lábam. Már nem féltem a haláltól, de már nem is érdekelt.

Míg sétáltam haza, elgondolkodtam mások, máshol vívott szerencsejátékán. Azon gondolkodtam, hogy nem kellett volna-e feladnom már a legelején? Talán nem lett volna egyszerűbb? Hiszen az életösztön indított el a veszteségek útján. Az élni akarásom vitt bele kockázatos játékokba másokat. Pedig a tétet soha nem én választottam. A halál gonosz játéka, hogy mikor, kit ajánl fel tétnek, ha előre feladtam volna, akkor az esélyt is elvettem volna az életre. Nem volt választásom. Be kellett állnom a játékba. De már nem kezdek bele újabb játszmákba. A veszteségeim megtanítottak az élet fontosságára, a mindennapi holnapok újrakezdésére.

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése