Állócsillag, hullócsillag

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

depositphotos_54504895_original.pngLassú, méltóságteljes karcsapásokkal repültem. Eleinte a sátor ponyvatölcsére peremén, ahol a legmagasabban ülőknek még a pupilláját is láthattam. Megdermedt szemgolyók kísértek, senki sem pislogott. Később kicsit bedöntve a derekamat feljebb vettem az irányt. Milyen jó a denevérnek, gondoltam. Igyekeztem elkerülni a rengeteg kötelet és drótot, amelyek a trapézt rögzítették. Ő reflexből húz el mellettük. Fenn a kupolában már egészen szűk kanyarokkal köröztem. Milyen mulatságos, mosolyodtam el. A közönség égnek forduló arca követte röptömet, és úgy fordult körbe-körbe, mint a víz a lefolyóban. Vajon a teniszjátékosok felfigyeltek már a közönségükre? A sok ezer arcra, amint ingaként mozdul balról jobbra, jobbról balra? Nemigen… Vajon ezek az emberek balról jobbra, vagy éppen ellenkezőleg örvénylenek? Így, szállva, én se tudom, mi merre van. Vitorlázásra váltottam, mert a befelé eső karommal megéreztem a feláramló meleget. Igen, ezt Sam Small is mondta: figyelni kell az áramlatokat. Veszélyesek, de segítenek is. Egyszer, amikor még kezdő volt, majdnem leverte a templom gombját. Honnan sejthette volna, hogy a magas épület körül még a szellőcskék is erős örvényeket keltenek?

A manézsban senki sem mozdult. A kupola trapézszámának résztvevői a tornaszereken maradtak, a zenekar leengedett hangszerekkel állt a karmester hátánál. A direktor úgy maradt, ahogy megfordult. Lenn, a bejáratnál a függönybe kapaszkodva meresztették felfelé a tekintetüket, akik éppen jelen voltak, amikor az üléssorok közötti lépcsőn három vagy négy határozott lépés után repülni, körözni kezdtem a cirkusz sátrában.

– Ki az a szürke kis ember a manézs bejáratánál? – kérdeztem az artistát. Egy finoman rugózott, behajlított térdes landolással leszálltam mellette. Egyedül ott volt hely, mert a hölgy, aki addig a reflektorok kereszttűzében szaltózgatott, a szemközti trapézon maradt.

Mi itt elég nehezen fértünk el, ráadásul ez az én artistám elég verejtékszagú volt. Flitteres ruháján sárga izzadságcsíkok kanyarogtak. Még jó, hogy lentről nem látszik az ilyesmi.

– Maga hogy kerül ide, mit csinál, hogy csinálja? – préselte magából a szavakat az artista. A kötélen nagyon jól látszott az a szakasz, ahol fogja. Fényes barnára szutykosodtak, és egymásba ragadtak a szálak. A tenyeréből apró kis patakban most is gyöngyözött a verejték, és lassan kanyargott végig a csuklóján.

– Láthatja, iderepültem – válaszoltam. Egy kicsit megpróbáltam elhúzódni, hogy ne egymás arcába beszéljünk. Lepillantottam. Még mindig bénult volt mindenki, bár a közönségben egyesek suttogva egymáshoz hajolva mutogattak felénk. Ekkor hasított belém a felismerés, hogy eddig csak nekifutásból próbáltam repülni.

– Mondja, olvas maga Erich Knightot? – kérdeztem. Megpróbáltam nem gondolni a későbbiekre.

– Óh, hát maga Sam Small, aki rájött, hogy tud repülni – virágzott ki a tekintete. Testsúlyát áthelyezte a másik lábára.

– Á, én csak olvastam Sam Smallt, és arra gondoltam: ő megpróbálta, és felszállt. Nem tudom, abból a néhány millió emberből, aki olvasta, hánynak jutott eszébe, hogy felrepüljön, én megpróbáltam. Látja, itt vagyok. Megpróbálja? – Ismét lenéztem, tekintete követte az enyémet.

– Na ne… – csuklója felett megfeszültek az inak. Jobban megmarkolta a kötelet.

– Szóval ki az a szürke kis ember a manézs bejáratánál? – ismételtem meg a kérdést. Az artista alatt még ingott a léc az előbbi ötlettől. Odanézett. Szeme bizonytalanul próbálta követni azt a pontot, amire én néztem.

– Nem arra a cilinderes, fényes zsakettes vidámabbikra gondolok, aki két szám között szét- és összehúzza a függönyt, mosolyog, és magára vonja a nagyérdemű figyelmét addig a néhány pillanatig, amíg el nem kezdődik a következő szám. – Kinyújtott karral, az ujjammal mutattam az irányt, ettől a trapéz inogni kezdett, az én ujjam pedig hol ide, hol oda mutatott.

– A porondmester? – kérdezte bizonytalanul. Maga is sejtette, hogy rossz nyomon jár.

– Nem, nem ő, hanem az a másik – próbáltam irányítani a tekintetét –, ő az, akit úgy látom senki sem vesz észre, hiszen mindenki a fény, az attrakció, az izgalom miatt jött, nem azért a kifejezéstelen arcúért. – Ránéztem az artistára, aztán vissza. Nem akartam hinni a szememnek, eltűnt az illető. Elhallgatott viszont hátul valahol az egyre hangosabbakat horkantó oroszlán. Aztán megrezdült a függöny, emberünk arca ismét feltűnt a sarkában. Allé, kiáltotta fojtottan. A cilinderes kitárta karját, két lépést szökkent előre, és hangosan rikoltott, allé… A közönség figyelme rászegeződött. A szemközti trapéz artistáinak homlokán a reflektorok sugarában fényes gyémántporként izzott a verejték. Allé! – kiáltott most már még hangosabban a porondmester, ezúttal már a karnagy felé fordulva. Lendült a pálca, megperdültek a dobverők, felrivallt a rézfúvósok hangja.depositphotos_106023336_original.png

– Menjen, menjen innen! – nyomta oldalamba könyökét ijedt türelmetlenül beszélgetőtársam. Attrakcióóó, húzta el a hangját odalenn a cilinderes, és pattintott egyet az ostorral, amit a függöny redőiből szedett elő. Allé… Megbolydult a nézőtér, kialudtak a lámpák, egyetlen reflektor maradt bekapcsolva, az pedig az artistanőre szegeződött, aki méregetni kezdte a távolságot, és idegesen markolászta a lengőtrapéz kötelét. A nézők egy része még tekintgetett ide-oda a sötétséget kémlelve, de amint az istennői alkatú cirkuszkirálynő egyedül maradt a fényben, és szinte lebegett a semmiben, nem nézett már senki másfelé. Óvatosan megérintettem az én artistám vállát. Nem vett rólam tudomást, tekintete összeakaszkodott a nőével. Elfeledve előbbi aggodalmamat, elengedtem a kötelet, és egy leheletkönnyű mozdulattal feküdtem rá a langyos, párás, emberszagú feláramlásra.

A zenészek lassú háromnegyedre váltottak, és ennek ütemére az artistanő is ellendült a trapéztól. A hat nagy acél tartóoszlop egyikén, mint a vitorláson az árbóckosár, páholyként várt egy újabb pihenőhely. Pontosan landoltam, pedig oda alig esett egy kis fény. Annyi azért mégis, hogy a szürke kis ember megtaláljon a tekintetével. A háromnegyedes taktusra ingott a feje, a sirályként repülő nőt nézte. Arcán semmiféle indulat nem tükröződött, én viszont egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Nem messze tőlem a csillogó kelmékből varrt ruhájú nő elengedte a lécet, az én artistám biztos kézzel elkapta, aztán kezdték elölről. Fényszórósugarak pásztázták a közönséget is. A nézők arcán gyönyörködés, izgalom, öröm tükröződött. Mit akarok én itt a repüléstudományommal, anyátlanodtam el. A könyökömet nyomta a kosár durva acélpereme, a lábam elzsibbadt álltomban, mintha ezer tüske szúrná, úgy fájt. A reflektor megállt egy-egy arcon. A nőkéről sugárzott, hogy olyanok szeretnének lenni, mint aki ott repül, a férfiak pedig, mint aki elkapja őket. Irigylik, istenítik a fennlévőket. Az artistanő körül eltűntek a tornaszerek, csak a sok sóvár tekintet tartja őket a vakító magasságban. Lebegnek, mint az örökkévalóság, és lehet, azt gondolják: így nem száll senki, csak ők. Talán igazuk is van. Néznek jobbra, néznek balra, senki. Felpillantanak, csak a kupola. Lent ámuló tekintetetek, összeverődő tenyerek. Ünnep, ünnep, ünnep… A kis szürke emberre egyikük se néz. De ő már el is tűnt.

depositphotos_37162457_original.pngVége a számnak, vége a műsornak. A közönség zajosan tülekedik, a zenekar szedelőzködik, kimentek az artisták. Odalenn hozzáértő emberek bontják a szerelvényeket. Fejemet hozzádörzsölöm a sátorponyvához, és kicsit tériszonyom van.

– Nem jön le? – hallom valahonnan az ismerős légtornász kérdését. Aztán feltűnik a feje is a lábamnál. Mellém kapaszkodik.

– Szóval ki volt az a szürke kis ember a manézs bejáratánál? – szegezem neki ismét. Óvatosan helyet csinál magának a szűkösségben, a testén egy kis remegést érzek. Úgy látom, megtörölközött, és vonásai is mintha kisimultak volna. Meglep, hogy ősz a mellszőrzete. A teljes megvilágításban szembetűnő a festett haja. Ez a fickó benne van a korban.

– Az a szürke kis ember? – Arcát a bejárati függöny felé fordítja, de nincs ott, akiről beszélünk. – Ő a sztár, ő az igazi sztár, nem mi – folytatja lemondóan, aztán egy rándulásszerű mozdulattal felém fordul. Szaltózhatok én, repkedhet maga, ő a sztár.

– Ugyan, hogy mondhat ilyet? – Bizonytalan és rekedt a hangom.

depositphotos_29484781_original.png– Mikor a manézs hercegét majd leparancsolja a rivaldafényből, és emberségből megengedi neki, hogy hátralévő éveiben a vadállatok alól takarítson, még akkor is ő lesz a sztár.  – Zihálva szedi a levegőt, borotvált fejének sörtéi hangosan kaparják a sátor vásznát. Karizmai rángatóznak, amint folytatja. – Őt nem zavarja, hogy neki sohase tapsoltak. Neki csilingelt eleget a pénztárgép.

– Ő a cirkusz tulajdonosa – mindketten lenézünk, ki kapcsolódott be a beszélgetésünkbe. Karikás szemű, fáradt nő néz ránk. A szeme körüli szarkalábakban borsszemnyi csomókban a smink, redősre ráncosodott felső ajkán a csillámpor őszülő bajuszkába kapaszkodik. – Jöjjenek le, mert bontjuk a sátrat! Nem akar segíteni? – Az artista elindul párja után, egyedül maradok. Kicsit szabadabban mozgok a nagyobb helyen. Megfürdetem arcom a felém áramló frissebb levegőben, a fuvallat megérinti a vállam, a lapockám táját. Aztán megmozdul a hátamon a verejtékcsepp, a lábam egy kis zökkenéssel megtalálja a vastraverzen a lefelé vezető első lépcsőfokot.

 

Könyvem megrendelhető  internetes áruházunkban. Kattintson a címlapra! 

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése