A főrendező úr Pucája

Szemelvények Ésik Sándor most megjelent Csipkezsófika álma című könyvéből 

Az országos vetélkedő elődöntőjét a megyeszékhely lábakon álló, hidat formáló művelődési központjában rendezték meg. A második emeleten, a máskor konferenciáknak, de akár tánc-, vagy színházi előadásoknak is otthont adó teremben már kora reggel ott sürgölődött az esti tévéközvetítést előkészítő műszaki stáb. Az unott arccal bagózó, szemetelő, olajos overallban jövő-menő szerelőket, kábelhúzogató munkásokat egyáltalán nem feszélyezte, hogy egy olyan épületben rugdossák saját eldobott májkrémes dobozaikat, amely a világon is egyedülálló. Híre járt, hogy még Japánból is eljött egy buszra való építész. Jártak körbe-körbe rajta, fényképezték jobbról, balról, alulról, felülről. A két hídlábon álló nagy épület pedig csak állt a város közepén, mint két kistestvér, egymás kezét fogva.

A pillérek alatti nagy üres téren sorakoztak a közvetítőkocsik. A kábelek innen indultak felfelé. Volt, amelyik a lépcsőt követte, később már az ablakokon lógott ki néhány. Lassan benőtték az épületet a vezetékek, mint a vadszőlő az elhagyott kerekes kutat. Még a dél sem érkezett el, de a teherautók úgy elfészkeltek a ház alatt, mintha mindig is ott lettek volna. Az egyik kopasz munkás éppen csak a kerekek felé fordult, és már patakzott is a bakancsai közül, amit odaeresztett. A kutyáját az első kerékhez kötötte nem túl hosszú pórázra. Bölcs előrelátás: fenyegetően nagydarab eb volt, kisujjnyi agyarakkal.

A parkolódíj-automatához támaszkodva álltam és álmélkodtam. Tőlem pár lépésre egy tábori áramfejlesztő duruzsolt. Ezek semmit sem bíznak a véletlenre, gondoltam. Nem járnak úgy, mint a vándorcirkusz a szülővárosomban serdülőkorom idején. A produkció közepén ment el az áram. Potyajegy fejében segédkeztem a sátorállításban a vásártéren néhány hasonszőrű kamasz barátommal. Az az építkezés is ugyanilyen unott, nemtörődöm hányavetiséggel folyt. Nem is hittem, hogy elkészülünk, és estére megtartják az előadást. De a tulajdonos mindig ott káromkodott, ahol éppen kellett, így aztán meglepő gyorsasággal tető alá hozták a manézst.

A tévések építkezése mind hangosabbá vált. A kiabálást, a csörömpölést-csattogást és mindenféle meghatározhatatlan eredetű zajt aztán egyik pillanatról a másikra uralni kezdte néhány hangszóró. Egyet a bejáratnál akasztottak ki, egyet a lépcsőházban, egy pedig kicsit megkésve, visszhangozva, mint a május elsejei felvonuláson, a nagyteremből hozta a hangot.

– Melyik konténerben vannak a kamerák, Puca?  – szólalt meg recsegve a frissen belépett technika. A hangminőség egy rossz vidéki vasútállomáson se állta volna meg a helyét. A hanghordozás pedig idegen volt és alpári.

– Puca! Nem hallod, kérdeztem valamit! – Néztem a jövő-menő embereket, vajon melyikük érzi úgy, hogy neki szóltak. Egyikükön se fedeztem fel az érdeklődés leghalványabb jelét sem. A hang még indulatosabban szólott, aztán olyan zaj hallatszott, mintha valami felborult volna, majd csend lett. Pontosabban szólva, maradt a munkazaj. Mint amikor a sátrat építettük. Láttam, senki nem törődik azzal, hogy közelebb húzódok. Felmentem a lépcsőn egészen addig, ahonnan végigláttam a stáb autói között. Innen már elém tárult a belváros kisebb része. A járókelők kivétel nélkül errefelé pillantva mentek a dolguk után. Este innen közvetítik majd nekik a kulturális vetélkedőt… Hogy lesz ebből kultúra, gondolhatták, amikor a hang ismét Puca után érdeklődött. Az osztálytársam öccsét is Pucának hívtuk. Csak azért jöhetett velünk a sátrat építeni, mert a bátyja erős gyerek volt. Nem is nagyon engedte, hogy a kicsit akárki lepucázza. Mindenki tisztában volt vele a gyerekcsapatban, hogy kinek ad, kinek nem ad egy nagy fülest a Pucáért.

Egyre kíváncsibb lettem, ki lehet itt a tévések között ez a Puca? Fent, az előadóteremben ugyanúgy ügyet sem vetett rám egy lélek sem. Lekönyököltem a színpad szélére, mert nem akartam senkinek útjában lenni, és egyébként is annyi volt a kábel a földön, mint tengerben a moszat. Itt már nem a szerelőoverall volt a divat, hanem a koszos farmer és a lógó ujjú, kinyúlt pulóver.

– A mobilkamera balról indul, Puca – recsegte a hang. A széksorok mögül nézett felém jobbról-balról egy-egy kamera, a harmadik középen állt. A reflektorok forró fénye már a színpadot sütötte, hátul félhomály volt, csak a lencsék csillogtak. Bal oldalt a bejárat mellett egy valószínűtlenül vékony fickó a vállára vette a kamerát. A karjáig érő haját gyakorlott mozdulattal simította a nehéz eszköz alá, és lendületes léptekkel elindult a kábelek között. Az első lépés után látszott, hogy alig áll a lábán, olyan részeg. Te jó isten, hát ez volna Puca, ámultam el. Ketten is mellette termettek, és rövid dulakodás után elvették tőle a kamerát. Már azt hittem, pofonok is következnek, de aztán kitámogatták a teremből. A munka tovább folyt, az idő sürgetett. Megmozdult mögöttem a drapéria, hátranéztem. A képernyőről ismert vetélkedőmoderátor nézett rám. Alig egy arasznyira volt az arca az enyémtől. Közömbösen siklott tova a tekintete, nyilván barátkozott a helyszínnel. Megdöbbentően hétköznapi volt. Se mosoly, se smink, se frizura. Volt valami nagyon közönséges abban, ahogy lebiggyedt az alsó ajka.

– Pucát nem láttad? – fordult vissza hozzám. Nem tudtam meg se szólalni, csak a szemöldökömet húztam fel. – A főrendező úr azt mondta, itt van… – Mire kigondoltam volna, hogy mit mondjak, legyintett és elment. Ugyanolyan hihetetlen jelenség volt, mint a cirkuszban a tulajdonos felesége, aki a férje csíkos fürdőköpenyében árulta a jegyet, amikor elkészültünk a bejárat melletti bódéval. Megismered, kérdezte este Puca, a mi Pucánk, amikor flitteres ruhájában beléptetett egy szép fehér lovon. Ő persze megismerte, mert egész délután mellette sündörgött, várta mikor lebben akkorát a vedlett köpeny, hogy alálásson.

– Hát nem megmondtam neked, Puca, hogy ezt az alkeszt még egyszer nem akarom látni! – recsegett fel a hangszóró. Válogatott szitkokat ordított, majd azzal fejezte be: mondjátok meg Pucának, ha visszajön, hogy a mobil is állványon lesz. Fixáljátok a zsűrielnökre!

Talán az a művezetőféle ez a Puca, fedeztem fel egy új arcot a bal hátsó bejáratnál. De nem, ő a műsorvezető farmerban. Öltönyös, nyakkendős figurák is feltűntek. Egyikükben a híres zenetudóst ismertem fel. Láthatóan az a típus, aki mindig mindenütt öltönyben és nyakkendőben van. Még otthon is. És nem csak akkor, amikor a tévések kitelepülnek, és a sok ezer kötetes dolgozószobájában csinálnak vele oldott otthoni beszélgetést. Pedig akkor a rendező inkább egy nehéz függönybrokát házikabátban szeretné látni. Atyaég, vajon oda hogy települ ki ez a bagázs?

Jé, az meg a főnököm. Tényleg, őt se láttam még soha az életben másban, mint öltönyben. Vajon ő is hallotta a Pucát? A megafont alighanem lekapcsolták. Pedig kellene még egy Puca. Pusztán az ő kedvéért. Nála a Puca azoknak jár ki, akiket feltétel nélkül kedvel. Mint a Kovács Jancsi apjánál, akinek a Jancsi öccse volt a kedvence: Puca. Olyan szeretettel tudta neki mondani: ügyes vagy, Puca. Ha főnököm a folyosón odajött hozzám, a vállamra tette a kezét, és barátságos hangján azt mondta: idefigyelj, Puca, volna itt valami testhezálló, amit te tudnál a legjobban megcsinálni, az a bizalom jele volt. Nekem mindig jólesett, pedig később az öregek elmesélték, hogy ezt a bizalmat a folyosón mindig az nyerte el, akit legelőször meglátott. Az itteni megafonos embernek viszont alighanem tele lehetett a töke az ő Pucájával. Már csak abból leszűrhetően, hogy egész délután és egész kora este üvöltözött vele.

– Puca, kamerapróba – hallottuk még egyszer, utoljára a rejtélyes hang gazdáját. Kényszeredett nevetés futott végig az immár többnyire jól szituált személyiségekből összeverbuválódott csoportokon. Ismerősök, ismeretlenek… Az utóbbiakból valaki az én emberem. Közülük néhányan idegesen futkosni kezdtek, a többiek pedig kezdtek úgy viselkedni, mintha az Operaház büféjében volnának két felvonás között, a szünetben. A cirkuszban – hiába volt jegyünk – kitessékeltek bennünket, amikor a porondot is felsepertük, és már minden készen állt a kezdésre. Bejöhettünk a végén, fel a kakasülőre. A ponyva alatt, az estében ott sorakoztak a kisváros polgárai, az eseményhez illően kiöltözve. Puca apja, foglalkozására nézve kőműves, kényelmetlenül feszengett sötét öltönyében, a fehér ing már pirosra dörzsölte a nyakát. A cirkuszigazgató fején lila cilinder volt zöld masnival, mégis olyan természetesen mozgott benne, mintha mindig azt viselné. Mindössze akkor rezdült meg a bajsza, amikor az oroszlánt hallotta felhorkanni valahonnan a lakókocsik felől. De csak egy pillanatra. Utána mosolygott és mosolygott…

Óvatosan lépkedtem lefelé a lépcsőn, de felesleges volt az elővigyázatosság, mert a kábeleket oldalt lekötegelték. Velem szemben a közönség özönlött a széles feljárón. A közeli toronyban elütötte az óra a háromnegyedet, rövidesen kezdenek. A művelődési központ az esti díszkivilágításban még szebb arcát mutatta. Lehetett tudni, kik jöttek a vetélkedőre a távolabbi városokból, mert odalent előbb megálltak, megcsodálták a hídra emlékeztető traverzeket. Nem tudom, láttak-e ezek a falak valaha is olyan estélyiket, kívül fekete, belül piros felöltőket, kétméteres fehér sálakat, amelyeket még a helyi előkelőségek is megcsodáltak. Hiába, ilyen nagy jelentőségű vetélkedő ennek előtte ebben az országban még sohase volt, és sejteni lehetett, hogy a mieink a nagy esélyesek.

Az alant elcsendesedett stábautókra nem esett fény. Semmi sem mutatta, hogy itt egész nap lázas munka folyt. Ismét a parkolódíj-automatát támasztottam, mert igen jól be lehetett látni a közvetítőkocsiba, a villódzó képernyőkre. Úgy gondoltam, nem néznek ki a bentiek, és amúgy sötét van nekik, ha onnan elveszik a tekintetüket. Közelebb mentem, sőt fellépkedtem a vaslépcsőn a bejáratig. A közvetítőkocsi belül olyan vigasztalan képet nyújtott, mintha most jött volna a harcmezőről. Minden kamerának külön látszott a képe. Egy a közönséget mutatta, külön látszottak a zsűritagok arcai. A színpad még üres volt, de a versenyzők asztalán ott sorakozott a nevük. Itt, a bádogbódéban borzos, borostás, fáradt emberek meredtek a képernyőkre. Pállott, állott ruhapára áradt a nyitott ajtón keresztül. Olyan szaguk volt, mint a cirkuszban az artistáknak. Csendben voltak. Csak az áramfejlesztő zsongása és egy távoli mentősziréna hangja hallatszott. Egy kéz érintette meg a vállamat. Megrezzenve néztem hátra. A képernyők fénye egy ápolt, hófehér arcra esett. Nyugalmat sugárzó tekintetű, jól szabott öltönyt viselő, kék szemű férfi szólított meg végtelenül udvarias hangon: elnézést uram, bemehetek? Félrehúzódtam, de még láttam, hogy bentről a középen ülő fickó hátrafordul.

– Te vagy az, Puca? Látod, megy ez neked, gyere, ülj le. – A ma délután annyiszor hallott hang gazdája volt. – Indíthatunk – mondta halkan a képernyő előtti mikrofonba. A vetélkedő vezetőjének arca premier plánban mosolygó jóestétbe kezdett. Egy gombnyomás, és már a nagytermet mutatták a tapsoló közönséggel.

Puca szerényen a sarokba húzódott. Ujjaival élénél fogva óvatosan megcsippentette nadrágszárát. Feljebb húzta. Éppen annyit, hogy ne gyűrődjön meg. Leült egy kényelmesnek tűnő, de eléggé szakadozott szövetű mozgatható karú bársonyszékbe. Keresztbe tette a lábát, a térdére könyökölt, és ugyanolyan érdeklődéssel nézte a közvetítést, mint én.

 

Könyvem megrendelhető  internetes áruházunkban. Kattintson a címlapra! 

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése