Napjaink divatos témája a növényvilág kiemelt élőlénye a Fa. Sokáig közömbös helye volt, úgy kezeltül mint a levegőt, a termőföldet, a csordogáló vizeket, a tengerként hajladozó réti vadnövényzetet, hogy van, talán sok is, hiszen csak van, sokszor bosszantóan is sok. A kocka forgandó, már tudjuk, hogy nem csak a kezünkben, hanem a talpunk alatt is érezhetjük. A fenyegetettség határa itt kopogtat, és nem kell nagy ajtót tárni, az ablakon is bemászhat. Tüttő József kedvesnek ábrázolt festménye az ember, és a növényvilág rejtett titkait hordozza. Miért nem lehetne békében élni egyáltalán az élőlényeknek egymással, miért is hadakozunk, hiszen porszemnyi méretünkkel az óriással nagy badarság, de mi vállalva mindent, és mindent megteszünk, hogy nekünk legyen igazunk. A képen egy csalódott ember, véljük hogy kortalan, aki már a meséhez leült, a semmibe néz, társa a kopaszra dermedt emlékfa kicsit kérdően bámul lefelé. A társak a háttérben ugyanúgy szomorkás magánnyal ácsorognak, kéregtelen, ruhátlan pőreségüket már nem is szégyenlik… és várunk, mint a pályaudvarok tolongó tömege, várjuk a jobbat, a biztató kiutat, tétlenül. A háttér sötét, kegyetlen fekete, eltűnt a boldogító derűt adó fény. Ez a kis sziget, amit a festő ideálmodott visszatartott színeivel, a kilátástalanság sivárságára utal. Ha jól olvastunk, ha jól hallgattunk, talán talán megérthetjük, hogy mit, és miről suttognak ők, a legkedvesebb közös barátaink.