Nézd, nézd a léghajót!

Írta: Ésik Sándor

Malibu Beachen fájdalmas módon leégett a vállam, de még az orrnyergem is. Az óceán ugyan hideg volt, nem is nagyon merészkedett bele senki rajtam kívül, ám a hatalmas, finom homokú parton nagyon sokan napoztak, labdáztak. Csakúgy, mint Hermosa Beachen, ahová a leégést követően mentünk ki. Ezen a napon még melegebb volt, és a didergős kaliforniaiak kezdtek magukhoz térni a szokatlanul hűvös és esős időből. A parttól a harmadik vagy negyedik utcán lakott Julcsi. Mielőtt ismét lementünk volna a strandra, előbb hozzá vezetett az utunk. Még itthon kaptuk meg a címét és a telefonszámát. Felhívni azonban csak San Diegóból sikerült.

“Eléggé elfoglalt vagyok” mentegetőzött a telefonban, de érzett a hangján a várakozás és az öröm, hogy itthoniakkal találkozhat. A csendes kis utcácska, ahol lakott, házait és kertjeit nézve nemigen a középosztályt idézte. A színes bőrűek azonban hiányoztak, így az azoktól feljebb lévő kasztbéliek életmódját és ízlését mutatta minden. A ház, amelyen a megfelelő számot megtaláltuk, elhagyatottnak tűnt. A csengetésre tinédzserkorú fiatalember nyitott ajtót, és angolul közölte, nincs itthon Julcsi. Az órámra pillantottam, és láttam, hogy a megbeszélt időpontnak még néhány perc híja van. Pontban kettőkor aztán befordult a sarkon egy meglehetősen régi évjáratú Honda, lehúzott ablakából gabonaszőke hajú, barnára sült arcú lány integetett “háy, szevasztok !” Akit itthonról ismert, azt cuppanós csókkal üdvözölte, akit nem, annak barátságos kézfogás jutott.

***

A ház hátsó traktusát bérelte, ami nem jelentett többet egy közepes méretű szobánál és egy piciny fürdőfülkénél. “A konyhát közösen használjuk” mutatta be lakótársát. A hölgy fia fogadott bennünket az előbb, a srác maga nem került elő, míg ott voltunk. Egy-egy itallal a kezünkben törökülésben fogtuk körbe Julcsit. “Csak nézzétek, nézzétek” kacagott most már kissé erőltetetten “az ágyon kívül mást nem vettem. Miért vennék, hiszen aludni járok haza hétvégén meg elmegyek valahová.” A helyiség valóban spártai módon volt berendezve, viszont kínos tisztaság és elegancia uralta, mint Julcsit. Nagyon csinos, kisportolt nő benyomását keltette. Különösen izmos combja és formás nadrágja keltette fel a férfitársaság figyelmét. A vékony pólóból előreszegeződtek mellbimbói, tenyérnyi, apró halmokból. Arcán viszont eléggé meglátszott harminc éve. Nemkülönben az a kis zavarodottság, ami később mindinkább eluralkodott rajta. „Menjünk le a strandra,” indítványozta. Összekapta a legszükségesebbeket, beugrottunk a mikrobuszba, és máris suhantunk a fikuszfákkal, pálmákkal és színpompás rózsákkal szegélyezett parti sétányok mellett. Hermosa Beachen a Csendes-óceán megmutatta, mennyire nem csendes, ha valóban óceánként viselkedik. Három-négyméteres hullámok nyargaltak végig a felkavart homokszegélyen. Olyan robajjal, hogy egy gyorsvonat hangját is elnyomták volna, “Nézd, nézd a léghajót!” kapta fel a fejét Julcsi, még mielőtt leterítettük volna törölközőinket. Önfeledten szökellt az ég felé. Arca szinte lángra kapott, ahogy a nap felé fordította. Egészen alacsonyan repült felettünk egy hatalmas, ezüstös, bumfordi légi jármű. Az égen egy felhő sem volt, a mögöttünk lévő dombokon barátságos szellő rezegtette a pálma lombját.

***

“Nem bírtam sokáig Indonéziában, két évvel ezelőtt jöttem el, és teljesen találomra választottam Los Angelest”, kezdett hozzá kéretlenül Julcsi egy hosszú monológhoz.” Némán hallgattuk. “Az a maláj srác, akihez még otthon férjhez mentem, tulajdonképpen nem okozott csalódást, de Indonézia…” Hátravetette a fejét, hogy haja ne takarja el a szemét, és minden meggyőződés nélkül felnevetett. “Szüleid előtte váltak el?” kérdezte Tibor, aki itthon évfolyamtársa volt az egyetemen. “Á, nem, azóta. De már akkor sem éltek valami jól. Nehogy azt hidd, hogy azért nem megyek haza. Ha már idejöttetek, láthatjátok, hogy ezt otthon nem találom meg. ” Hosszú másodpercekre csend telepedett közénk. Csak a menetrendszerű hullám robaja törte meg, és a léghajó motorjának a berregése. Julcsi hanyatt feküdt, sapkájának sildjét a szemére húzta.” Úgy repülnek el heteim, hónapjaim, hogy alig-alig van időm valami egyébre. Délelőtt teniszleckéket adok, tudjátok odahaza is nagy voltam teniszben. Délután egy iskolában dolgozok, ahol a tanároknak készítem elő az órákat. Itt nem olyan sematikus az oktatás, mint otthon. A pedagógus válogathat, hogy melyik tankönyvből mit vesz át. Elmondhatatlanul érdekes és igényes munka a kezük alá dolgozni. Este hattól pedig egy olasz étteremben dolgozok, mint… ” Megfordult, ránk nézett, és a szokott, kényszeredett, mosollyal mondta: “… felszolgáló. Igen, pincér. Csodálkoztok? Meghívlak benneteket vacsorára. Nézzétek meg hogyan kellene kinézni egy normális étteremnek. ” Idétlenül hallgatott a társaság. Tibi törte meg a csendet. “Azért valakire csak van időd.” “Naná, majd apáca leszek.” Felszakadt belőle az első őszinte hahota. Mohó kezekkel matatott táskájában, és egy halom színes fotót szedett elő belőle. Zord északi tájak tűntek fel a képeken. Zúgó hegyi folyók mellett sárga széldzsekiben kapaszkodott egy jóvágású férfiba, azzal a mosollyal, mely nem a szebbek közül való. Szélborzolta haja a kép által kimerevítve nem keltett jó benyomást. Egy másik képen idős házaspár társaságában ugyanők. “Apósjelölt?” jópofáskodott Tibi. “Hát, mit tudom én… ” Felugrott, és elrohant a habok felé.

***

A hullámok közelebbről még ijesztőbbek voltak. A fagyos lehelet, ami kísérte őket, fel se tűnt. Srévizavi sodortak végig a parton, mint egy falka kamion. A hullámlovasok emberfeletti erővel küzdötték be magukat valami száz méterre, ahol felálltak a deszkájukra. Aki elvétette, úgy repült, mint könnyű forgács. Egy toronymagas víznyelv minket is elkapott, kezünk, lábunk majd’ eltört, amint kiterített bennünket a partra. “Ettől a gerinced is megroppanhat” szárogatta a haját, Julcsi. Engem tótágast állított a hullám, és a tegnapi leégés hólyagjait ledörzsölte a homok. A könnyem majd kicsordult a kíntól. Julcsinak hatkor kezdeni kellett az étteremben, szedelőzködni kezdtünk. A társaság szétszakadozott, mi lemaradtunk egy kissé, csak beszélgetésfoszlányok hallatszottak hátra a lánytól és Tibortól. “Anyut fel szoktam hívni, tudod nagyon jó, hogy Debrecent olcsón lehet tárcsázni”. “A fatert?” kérdezte Tibor. “Nyírbátor ugyanannyiba kerül”. “Tényleg” torpant meg Julcsi. “Fel kellene hívnom…, van két éve, hogy nem beszéltem vele”

Szerző: 2018. 12. 18.

Hozzászólás zárolva.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló