Charlotte nővér anemonája

Írta: Ésik Sándor

Sápadt arccal, inkább fásult, mint érdeklődő szemekkel pillantott fel a lépcső aljáról. Bezártam magam mögött az ajtót, és lefelé indultam. A márvány lépcsőn csak halk neszeket okoztak a lépteim. Fiatal lány őrizte odalenn a kápolna bejárati ajtaját.

Fent, az utcaszinten, semmitmondó kis épület benyomását kelti Matisse Chapelle Rosarie-ja Vence külvárosában. Balra emelkedő, virágzó mediterrán cserjékkel, jobb oldalon, a járda szélétől éles szögben lejt a domboldal. Az épület mögötti pálma kontya alig ér a templom lábazatáig.

Amíg kívül végtelen a látóhatár, idebenn majdhogynem bezártság érzése vett rajtam erőt. Megálltam a lépcső alján a kis pult előtt. Az arc nem sápadt volt, inkább mészfehér, a szemeket pedig mintha korommal rajzolták volna.

– Bonne journée, Monsieur – üdvözölt illendően a kápolna bejáratának őrizője. Nem ám bonjour, és nem zs, hanem egy kicsit dzs. Közel van Olaszország. Itt, Nizza környékén a niçoise-t beszélik. Szeretem kimondani: niszoáz…

– Yes, Sir – vált zökkenő nélkül, amikor érdeklődöm, tud-e angolul. A továbbiakat alig-alig értem. – No photo! – teszi rá az ujja hegyét kamerámra. A sötét sarokban nyíló, elmosódott körvonalú ajtón túlra mutat. Annyit veszek ki a szavaiból, hogy Sir Valaki odabenn ugyancsak nem venné jó néven, amennyiben használnám a gépet.

Az ajtó másik oldalán olyan fényesség fogad, hogy néhány pillanatig hunyorognom kell. Árnyéktalan, mély vízbe süt be így a nap. Szemből, és baloldalról színes mintás üvegablakokon hasít be a délutáni napsütés. A tíz-tizenöt méternél nem hosszabb, minden építészeti blickfangot nélkülöző terem falai hófehérek. Még annál is fehérebb, természeténél fogva csillogó csempe burkolja a terem ablak nélküli jobboldalát. A domboldali építkezés miatt két falnak is ez a sorsa.

A nizzai Matisse múzeumban sokszor végignéztem a méteres maketteket, amelyekben a festő vázlatokat készített a kápolna falfestményeihez. Meglepve láttam, hogy az akkor látott vázlat rajzai majdnem ugyanolyan vázlat mivoltukban láthatóak itt. A kápolna csempéire festette őket a mester.

– Bonjour, Monsieur – fordult felém az a csuklyás figura, aki a második széksorban ült. Karja az előtte lévő szék támláján pihent, fejét előredöntve hajtotta oda. Még akkor sem nézett hátra, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, és elindultam előre. Előbb kicsit emelte fel a fejét, a csuklya alatt csak félhomály látszott, mint Anonimus városligeti szobrán. Az is lehet, hogy a szemem még nem szokott hozzá a betűző napsugárhoz, ezért nem láttam meg az arcát.

– Bonjour, Madame – fogadtam illendően üdvözlését, és nem tudtam mire vélni a “journée” elmaradását. A következő pillanatban még inkább zavarodottá váltam.

– Sir! – mondta emelt hangsúllyal. Felállt és kiegyenesedett. Így már láthatóvá vált egyházi öltözete. Arra gondoltam, érzi idegen akcentusomat, és angolra akar váltani. De nem… Látva értetlenségemet, ujját a keblére tűzött kitűzőre helyezte.

– Soeur Charlotte – olvastam megvilágosodva. Az alatta lévő sorban pedig “Dominician”. Nem Sir, hanem Soeur. Micsoda különbség. A kinti lány Sir-je is átváltott bennem. Soeur Charlotte mintha csak a lelkembe látott volna, szigorú tekintettel mondta, immár angolul: no photo! Az ő angolját viszont elég jól lehetett érteni.

– You should have a written permission! – mondta engesztelhetetlenül, szinte szótagolva. Írásos engedélyt kellett volna hoznom, már nem emlékszem, kitől. A written-ben, azaz az írásos-ban úgy pergette az r-t, hogy egy kissé feszült lettem. Vitatkozzak, ne vitatkozzak? Majd lopok egy két expozíciót, hátha nem kárhozik el a lelkem. Villefrance sur Mer-ben, Cocteau kápolnájában is sikerült, igaz, ott egy világi személy volt az őrző, és nyoma sem volt a szemében annyi elszánásnak, mint Soeur Charlotte-éban.

Miután tisztáztuk a szabályokat, ismét körbenéztem. Soeur Charlotte is megenyhült.

– It is written – mondtam belenyugvóan. Írva vagyon… Nem az engedélyem, hanem a szabály. A soeur-t is átváltottuk sister-re, és amikor erről Zeffirelli Napfivér holdnővér-ére asszociálva azt találtam mondani, moon sister, jólesően nyugtázta.

– So small – szaladt ki a számon elég meggondolatlanul, amikor a termet szemügyre vettem és ismét a szemébe néztem. Elég kicsi…

– This is a chapel – válaszolta már-már méltatlankodva. Ez csak egy kápolna. Annak meg talán nagy, gondoltam, és jobbnak láttam ejteni ezt a szálat. Dzisz – ejtette ki a csak az angolok által kiejthető th-t. Ez a nő német, vontam le a következtetést. Otthon valamikori német munkaadóm váltig győzködött, hogy ez így ejtendő. A pergő written és a párizsias bonjour már érthetővé vált.

– A kék a tenger, a zöld a növények színe. A formákhoz is a helyi vegetációból vette a mintát Matisse. – Soeur Charlotte elemében volt. Én eléggé csalódott voltam magammal, meglehetősen sokára fogtam fel, hogy ő nem imádkozni jött, hanem valójában idegenvezető. Kivételes szerencsémre olyan hozzáértéssel és elkötelezettséggel, amilyennel még nem találkoztam életem során.

– A sárga pedig a nap – folytatta. – Ezzel a három színnel jeleníti meg Dél-Franciaországot, és saját világát.

Követem a beeső fény immár színessé vált oszlopait, és lassan érthetővé válik, miért nem festett színeket Matisse. A kék-sárga-zöld minták a padozat világosszürke márványán keresztül elérnek a falig, ott pedig a csempéken ismét útra kelnek. Jó szem, a domboldal, és a nyugati fekvés kínálta lehetőség. Bátor terv. Ez Matisse.

Soeur Charlotte követi a tekintetem. Kis szünetekkel, megnyújtott hangsúllyal csak szavakat ismétel.

– The seeee… The suuun… – a tengeeer, a naaap – the breaaad… Élvezi, hogy hálás befogadóra talált bennem.

Ezek a színek lehetnének meleg árnyalatúak, mégis mind hűvösek. Hidegnek nem nevezném őket, de mégis… Soeur Charlotte elmondja, hogy Matisse eleinte még pirosat is használt, de mégis ezeknél kötött ki. Aztán folytatja.

– The bread – a kenyér. Az oltár aztán tényleg híján van minden ornamentikának. Két szivacsos szerkezetű barna kődarab hever egymáson. Ha nem mondja, akkor is a kenyérre gondolok. Rajta egy üveglap, azon pedig valószínűtlenül karcsú gyertyatartók.

– Ideje áttérni a rajzokra – pillantok Soeur Charlotte-ra. Az oltár fölött Szent Domonkos alakja. Nagyon szikár, csak néhány vonallal odavetett figura. A múzeumban látott vázlatok után még sincs hiányérzetem, mert számtalan változat után maradt meg ez a nagyon leegyszerűsített vonalrajz.

– He has no faaace – nyújtja ismét rejtelmesen a hangját Soeur Charlotte. Nincs arca. Tényleg nincs, csak egy üres kör van a kámzsa fölött. Szent Domonkos legendája írja, hogy neki nincs szüksége látásra. Miért, miért nem, majd utánanézek. Soeur Charlotte nem fejti ki, mert máris a Golgota képegyüttesre néz.

– It is too simple – mondom, mert kérdően néz rám. Talán nem kellett volna túl egyszerűnek neveznem, de tényleg olyan némelyik stáció, mintha egy gyermek rajzolta volna. Soeur Charlotte is a távoli falra pillant. Arra, amelyiken az ajtó nyílik, amelyen bejöttem. A nő sápadt arca nem árulja el érzelmeit.

– No photo – mondja nagyon is világi személyekre emlékeztető hangon. – Nagyon szép albumaink vannak a shopban – teszi hozzá. Ugyanoda néz, el se tudom képzelni, hogy vette észre, hogy óvatosan irányba fordítottam a gépet. Aztán folytatja, mint a tanító néni, miután rászólt a rendetlen nebulóra.

– Are you protestant, are not you? – Nyelvlecke könyvekben építik fel ilyen szépen a kérdő mondatot.

– Yes, I am. – Mondom, és nem bánom, hogy lelepleződtem. Igen, protestáns vagyok. És ha már itt tartunk, szóvá is teszem, én tizenkét stációra emlékszem. Nem kellett volna. Az utolsó kettőnél világos a keresztről való levétel, és a mennybemenetel, és én csak a sorszámokat néztem. Soeur Charlotte magyarázatát megelőzöm, ő pedig győzedelmes arckifejezéssel bocsát meg.

Lassan elfogadom Matisse kápolnáját. A szándékát megérteni ennél sokkal több beszélgetésre volna szükség Soeur Charlotte-al. A színes árnyak elvándoroltak a kenyér-oltárról, én is búcsúzom. Soeur Charlotte kinyitja előttem a kijárati ajtót a terem bejárattal szemközti oldalán.

A fényből ismét az árnyékba kerülök. Emlékszem, amíg bent beszélgettünk, mély férfihang szűrődött ki az ajtó mögül. Gazdáját most láttam meg a szuvenírbolt magas, sáncszerű fallal leválasztott kasszájánál. A falon hidegfehér csúcsfényekkel megvilágított Matisse rajzok mellett ellépkedve értem oda egy élő, mégis rajzszerű archoz. Hátravetett fejjel, kimeredt szemmel, mozdulatlanul ült a székben. Az ő fejére is jutott egy spotlámpa. Nagy és vékony orrán átszűrődött a fény. Azt vártam volna, hogy rózsaszín lesz, legalább a cimpa belseje, de szürke volt. Egy Dalí-ábrázolásban láttam hasonlót, Don Quijotéról. Csak egy rövid másodpercet tétováztam az ijesztő helyzet feldolgozásában, és máris hosszú léptekkel indultam vissza Soeur Charlotte anyás biztonságához. Csak félútról pillantottam magam mögé. Eddig jobbára neszező, óvatos lépteimet lódobogásnak hallottam. Don Quijote meg se moccant. Ebben a pillanatban azonban, mint egy marionett figura, a sánc mögül felpattant egy mosolygós arc. Egy sötétbőrű, kövér, göndör nő.

– Bonne journééé, Monsieur – köszöntött vidáman mattfekete holdvilág képével. Fázni kezdtem. Teljesen Sancho Panza, néztem meg együtt a két embert. Női Sancho Panza, ugyan – állítottam meg magam. A nő nagyon hamar megértette, miért nézek halálra váltan. Egy szemcseppentő üvegecskét tett le nagy csattanással a pultra. Elmagyarázta, hogy most cseppentett Don Quijoténak, és leejtette. A fickó némán rázkódott a nevetéstől, de nem mozdulhatott.

A lármára, vagy pedig azért, mert úgy érezte, el kell még mondania valamit, benézett Soeur Charlotte.

– I did not mentioned the story of the candlesticks – vagyishogy nem említette a gyertyatartók történetét. A stick-et st-vel mondja, tértem magamhoz az ijedtségből. Német! Vagy inkább cseh, mint az egykori amerikai külügyminiszter, Madleine Albright. Az beszél ilyen szótagolva angolul. Aztán újabb rejtély. Soeur Charlotte egy hosszú szálú piros rózsabimbóval integetett az orrom előtt. Művirág. Láttam korábban is, ott volt az oltár tövében.

– Is this your rose? – kérdeztem.

– This is not mine, and not rose. This is is an anemona.

Nem rózsa, nem az övé. Anemóna, vagyis szellőrózsa. Odatette a gyertyatartók mellé. Igen, erről a provence-i virágszálról mintázta a művész a karcsú kegytárgyakat. Aranyban villogott a testük, és az ablakok három színe szivárvánnyá bomlott rajtuk. Mintha lángnyelvek nyaldosták volna őket. Még olyan bordó is volt köztük, mint az anemóna virága. Soeur Charlotte örömmel szorította a művirág fakó szárát. Ólomszürke arcának szeme alja ugyanolyan mély pirossá vált a boldogságtól.

A shopból ekkor bejött a néger asszonyság, és könnyes szemmel követte Don Quijote. A zárás órájára emlékeztették Soeur Charlotte-ot. A nővér hátat fordított, amikor beléptek. Elérkezettnek láttam az időt egy kép elkészítéséhez, ám ekkor, mintegy varázsütésre, megjelent a bejáratot őrző leány.

– No photo, Sir – kiáltotta, és magasra emelte a kezét.

A kép forrása: https://culturebox.francetvinfo.fr/arts/

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde

Hasonló

Égi áldás az özvegyasszony házasságára

Ilus málnát, szamócát, medvehagymát árult a piacon, de Károly inkább a kezét kérte meg Ilus még akkor sem tudott örülni, mikor a postás meghozta az első nyugdíját. Minek? Éppen annyit... Tartalom megtekintése

Virágvasárnap Vatikánban a Szent Péter téren

Pálmaágakból lefektetett szőnyeg a Bazilika lépcsőin, olajágakkkal integető ünneplők Ilyen meghívót kap a vendég, ha a jó sorsa Rómában egy zarándokszállásra viszi. A Casa per ferie delle Suore Missionarie Pallottine néhány... Tartalom megtekintése

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam

Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia

Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér  ragyogása,  elegánsan hangolt  épületei  a ... Tartalom megtekintése

Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban

Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése

Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől

A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon  siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése