Vulkántúra még a kitörés előtt

Olvasom a legújabb híreket: újabb erős földrengés rázta meg az indonéziai Lombok szigetét

Balázs Attila, Máthé Csaba, dr. Papp Endre, és egy indonéz vezető

A 6,2-es erősségű földmozgásban több épület összeomlott. Előtte pár nappal egy 6,9-es erősségű földrengés történt a szigeten, amelyben az első hírek szerint legalább 131-en haltak meg. Az augusztus 5-i földrengés során közel másfél ezren megsérültek, a sziget északi részén lakó kb. 200 ezres lakosságból 165 ezer embernek kellett elhagynia az otthonát, az épületek 80 százaléka megsérült. Ahogy sorra olvasom a híradásokat, nézem a tévében a borzalmas képeket, egyre erősebben jelenik meg előttem életem legizgalmasabb vulkántúrája.

A tirpák virtus megmentett minket, a 2011-es évben nem jegyeztek fel az indonéziai Lombokon jelentős földmozgást és a Rinjani, az ország második legmagasabb vulkánja csendesen „tűrte”, ahogy a három tirpák fiú körbe tekint a tetejéről. Pedig indulás előtt kisebb rengések miatt már a kezdő táborban nem volt áram, de ez akkor nem tántorított minket vissza.

Indonézia 129 aktív tűzhányójának egyike a 3726 méter magas Rinjani, az ország második legmagasabb vulkánja, amely látogatunk előtti évben tört ki, majd azóta 2016-ban két kilométeres magasságot elérő füst- és hamuoszlopot lövellt ki. Lombok Bali és Szumbava sziget közé ékelődött be, gyönyörű kis sziget, a Rinjani pedig egy igazán izgalmas túraútvonal. Lombok neve a helyiek szerint erős paprikát jelent, embertelenül csípőset, olyat, ami nem kétszer, nem háromszor, hanem sokszorosan csíp, egy ilyet megkóstolsz, úgy érzed, lángra gyújtottak. Szóval csak óvatosan vele! Nem készültünk előre a túrára, az egyik helyi idegenvezető csigázta fel figyelmünket a felhők alatt lévő kincsre. Mivel kevés időnk volt, nem vállaltuk a 2 vagy 3 napos túrát, hanem az egyik délután azonnal adtuk a rúpiát, összepakoltunk és indulásra készen vártuk az idegenvezetőnket. Az 1 napos, erőltetett menetet, éjszakai indulással, másnap délutáni visszaéréssel.

Ahogy a kis falu egyik házában pihentünk, egy kisebb földrengés miatt az áramot is lekapcsolták, úgyhogy mire este tíz órára értünk jött az idegenvezető, vaksötét volt. Adott fejlámpát mindhármónknak, megnézte a hátizsákokba bepakolt hosszú nadrágot, pulóvert, dzsekit, ellenőrizte túracipőnk minőségét, aztán intett, indulhatunk. Két sherpa jött vele, akik vitték a ruháinkat, meg, mint később kiderült, az ideiglenes konyhát is hátukra vettük. A helyi savak törzs tagján egy köntös szerű volt, lábán saru, nem beszélt sokat, intett, indulhattunk. Vágott mindenkinek egy jókora husángot, mutatta, hegymászásnál egyik kezünkkel kapaszkodjunk az indákba, a botot szúrjuk le és azzal segítsük a mászást.

Elöl ment az idegenvezető, utána én, majd Balázs Attila, az MTI fotóriportere és dr. Papp Endre, a nyíregyházi állatpark munkatársa próbáltuk tartani a lépést a vezetőnkkel, a két sherpa viszont jelentősen lemaradt. Az út egy darabig finoman emelkedett, majd „bedurvult” és nyílegyenesen emelkedett felfelé. Vaksötét volt, olyan, mint a Keletmagyarországnál, amikor egy rosszul készült fotóra Lipi Mama a laboráns azt mondta: nagyon jó, látszanak rajta a négerek az alagútban. A fejlámpa fényével toltuk magunkat egyre feljebb, csendben, nyögve, de rendületlenül. Kétszer álltunk meg, két középső táborban, ahol szusszanhattuk egyet, kb. 10-15 percet, ittunk egy kis vizet, készítettek kávét, majd indultunk tovább. Az esőerdőn hallottuk a rikácsoló hangokat, madarak, majmok, rúgtuk a port, az indákat, de nem lankadtunk. A harmadik megállónál már dideregtünk, hiszen tengerszinten 30-35 fok volt, rendkívül párás idő, az utolsó előtti tábornál, ahogy kiértünk az esőerdőből már alig volt 15 fok, feltámadt a szél, villámgyorsan fel kellett öltözni. Kicsit derengett, amikor egy nyitott faháznál megálltunk, s fedél alatt, a másfél méter magasan ácsolt deszkalapokon lepihentünk. A kígyóktól féltünk is, meg nem is, de oda nem másztak. Ledőltünk, mint egy zsák és elaludtunk.

Attila ébresztett, finoman rázogatott: Csabi, lesz reggeli? Hihetetlen, mindig csak a hasára gondol, próbáltam lerázni, hogy persze, de nem hagyott békén. Mire másodszor szólt, már a sherpáink is megébredtek, gyorsan készítettek forró kávét, tükörtojást, adtak hozzá kenyeret és törökülésben falaztunk. Ők nem fáztak, ugyanolyan ruhában voltak, mint induláskor, rezzenéstelen arccal viselték a hideget, ettek pár falatot és mondták, az utolsó szakasz következik, még hidegebb, jeges, viharszerű széllel. Akkor már holdbéli tájon, vulkanikus köveken lépdeltünk, az ösvény szűk, meredek, kavicsos volt, sokszor csúszkáltunk vissza.

Szinte perce pontosan kiszámítva, napfelkeltére, kb. hat órára értünk fel a 3726 méter magas vulkán tetejére. A vulkán peremén álltunk és elámult a szemünk. Lent, a kráter belsejében kékeszölden vakított a kristálytiszta tó, körben ott voltak a szigetek, egészen Baliig el lehetett látni. Olyan szél fújt, hogy be kellett támasztani magunkat, nehogy lesodorjon a peremről. Mindenfelé színes sátrak volt, azok, akik vállalták a több napos utat, ott aludtak, tripla kötéllel feszítették ki sátrukat, hogy el ne vigye a szél. Most ébredtek, mocorogtak, készítették a gázfőzőjükön a kávéjukat, majszolták az előre elkészített szendvicseket. Mindenki integetett, mi boldogan viszonoztuk. Volt még egy opció, hogy egy másik útvonalon a tóból kiemelkedő kisebb vulkánhoz is elmenjünk, amely mellett meleg vizű forrásban lehet magadat áztatni, de azt az idegenvezetőnk elvetette, mondta, az nagy kitérő.

Attila szenzációs fotókat készített, természetesen a sherpák is beálltak a kamera elé, őket is meg lehet örökíteni. Ki tudja, hanyadszorra tették meg az utat, nekik ez már nem okozott izgalmat.

Nekünk viszont fantasztikus élményt jelentett a látvány, valamennyire elképzeltük, ahogy a vulkán belseje elkezd mocorogni, morogni, majd a vízpára után füst- lávacsóva emelkedik fel, egyre magasabbra, míg el nem éri a két kilométeres magasságot. A helyiek szerint ez kevésbé félelmetes, sokkal inkább félnek a földrengéstől, amely romba dönti egész életüket. Pár órát töltöttünk a vulkán peremén, mikor vezetőnk kérte, induljunk vissza.

A visszaút is extrém volt, gyakorlatilag egy megállóval, „lerohantunk” a hegyről, a tirpák zergék megmutatták, hogy lehet visszatérni tengerszint magasságra a 30 fokos melegbe. Kicsit sajnáltuk azokat, akik nappal, párás melegben küzdötték fel magukat a vulkánra, bár lehet, az esőerdő látványossága kárpótolta őket mindenért. Kora délutánra már az alaptáborban, a kis faluban voltunk, majd onnan gyorsan vittek minket a tengerpartra, ahol órák hosszat áztattuk magunkat. Hazaérkezve olvastam a turistáknak szóló ajánlatot: a Rinjani túra igen nehéz fokozatú, magas fizikai felkészültséget és komoly szellemi erőt igényel! Elégedetten nyugtázta, megfeleltünk mindennek, a vulkán pedig „befogadott minket”

Szerző: 2018. 08. 09.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése