2017.

Egy langyos októberi délutánon, kis művészet kedvelő csapatunkkal saját kiállításunkra mentünk Lébénybe, Kovács Ildikó keramikus művész vezetésével. Még a kiállítás megkezdése előtt elmentünk a nevezetes plébánia templomhoz. Fotókon sokszor láttam, sőt festettem is, de a helyszín, a nagy találkozás egészen más hatással lepett meg. Egérke méretemmel a földön, szédülten próbáltam felmérni a lehetetlent. Egyenes, sudár, szépen megmunkált kövek tömege, a szolid díszítésekkel olyan erővel hatott, amit a mai napig sem vetkőztem le. Kérésre kinyílt a mellékajtó, és az ismert templom-hideg, a bezárt tömjénillat, a délután színei a falon, oszlopokon merengtek… Kopogtak a cipősarkok, mindenki a legjobb helyet kereste, ahonnan többet lát. Az oszlopcsarnok vad tömörsége, megmunkálása, az oszlopfők díszei, az ívelések pontos precizitása, és szépsége nagy hatású még kisebb templomokban is. Mindig az embert látom ezekben az épületekben, azt az erőt, és erőfeszítést amit képes megtenni egy hit, egy vallás, egy megkerülhetetlen bizonyosságért. Ezek csupán pillanatok voltak, de most sajnálom, hogy az alig eldobott kőnél messzebb lévő Lébényt most láttam először. Az el nem utazott, megspórolt pénz nem tesz gazdaggá, de ha látsz valami szépet, neked valót, annak emléke mindig, ha halványan is, de a szemedben fog ragyogni.