Névtelen árnyakkal beszélgető

Szemelvények M. Szlávik Tünde
A Férfi illata című kötetéből

Gyermekkorom boszorkánya Juli néném volt. Hajlott hátáról már csak a macska hiányzott, állán egy csúf szemölcsön szőrszálak lifegtek. A hideg rázott, ha meg kellett csókolni. Meg kellett. Minden találkozáskor kétszer is. Ezt diktálta a családi összetartás és szeretet. Imádott nagyanyám testvére volt ő, aki kegyetlen nagyapámtól való válása után ennél a férfit soha nem ismerő asszonynál kapott menedéket gyerekeivel együtt, s cserébe cselédjévé vált.

Juli néni szigorú volt a végtelenségig. Ha botjára támaszkodva kilépett a házból, még a galambok is behúzták a nyakukat. Csakúgy, mint apám, nagybátyáim, a meglett férfiak. Mind féltünk tőle. Ártatlan gyermekésszel sokáig azzal mentegettem őt magam előtt, hogy bizonyára sokat csúfolták kiskorában, azért kérgesedett meg a lelke. Nem lehetett egyszerű a balesete után. Még ma is létezik a medvepuszi, az az idétlen játék, ami gyerekként tönkretette az életét. Hátulról durván beleütöttek a térdhajlatába, s rosszul forrt össze a törött lába. Szegény… De aztán Juli néni rám nézett azzal a hideg, savószínű szemével, s én rögtön elfeledtem a bicegő, szánni való kislányt, aki valaha ő lehetett, és a szeretet csírái is megfagytak bennem.

Vérbeli hajcsár volt. Olyan, aki úrnak született, csak a Jóisten elfelejtett módot adni hozzá. Egy egész hadsereget elkommandírozott volna, de csak mi voltunk kéznél. Tőmondatokban beszélt, vagyis inkább csak kiadta az ukázt. De magát sem kímélte. Botját letámasztotta a kerítés mellé, és órákig képes volt a kertben kapálni. Ilyenkor úgy éreztük, eljött a mi időnk…

A barátokat, unokatestvéreket nem csempészhettük be, annyira nem voltunk bátrak. Pedig a régi szünidők szépségét pont az adta, hogy minden nap másnál forgattuk fel a portát. Becsavarogtuk a határt, kifosztottuk a madárfészkeket, asztallapnyi hungarocellre való bogárgyűjteményünk volt őszre, és hozzá millió préselt növény. A mai kölykök puha csigák hozzánk képest. Fogalmuk sincs, hogyan lehet széttépett verebekkel és csirkebéllel felnevelni egy vércsefiókát.

Vércse… Az vijjogott így, mint Juli néni, amikor meglátott a sárgarépaágyásban. Amikor kezébe vette Marist, a kapáját, és elindult a nagy kertbe, mi hátraszöktünk a méhesbe. A fonott kasok helyét ugyan már régóta a veteményeskert foglalta el, mégis tiltott terület volt a számunkra, mert ott voltak a legfinomabb gyümölcsök. Azokhoz pedig nem nyúlhattunk, pedig ott rohadt le a hatalmas szemű eper meg az illatos málna. Majd azt mondjátok, budira mentetek, súgta Mama, mert a kerti pottyantós is ott volt az udvar végében. Több se kellett, már át is léptük a térdmagasságú, a zöldségeket a kacsák ellen védelmező kerítést. Gyerekek voltunk, nem volt veszélyérzetünk, de időérzékünk sem. Beleszabadultunk a jóba, faltuk a málnát, nem bírtunk magunkkal. Mindenhová felmásztunk, hogy aztán leugorhassunk – tériszonyos, nyavalygós felnőttként rettegnék, hogy a nyakam szegem, de akkor… Hosszú lábaim miatt a legmagasabb meggyfára is fel tudtam szökkenni. Csak nem kellett volna pont az ágyásban landolnom. Soha nem felejtem el azt a hangot. Nem Juli néniét. Nagyanyám reszkető könyörgését, hogy ne csináljak többé ilyet.

Napokig esélyünk sem volt, hogy felkapaszkodhassunk a kukoricatároló kas oldalára, pedig az volt a legjobb hajó. Fél lábon – elvégre egy vérbeli kalóznak csak egy lába van – végigegyensúlyozni a keskeny peremen, hogy le ne essünk zöld kacsaszarba, ez volt az igazi feladat. Közben nagyon kellett ám kapaszkodni a vékony, szálkás lécekbe, amit megnehezített, hogy házikó tele volt még tengericsövekkel. De ha Juli néni elkapott minket, összehozta a csapatot a morzsolóval. Aki nem a gépet tekerte, az kapott egy bordó, zománcát vesztett tálat az ölébe, és csuruszkolhatta egy rövid csutkával lefelé a szemeket. A sajátját – mármint a szemét – pedig le nem vette rólunk. Már véresre dörzsöltük a kezünket, de nem hagyhattuk abba. Közben a szomszédból áthallatszott a féktelen móka. Barátaink hol a tornác mellvédjének fedlapján táncolva integettek át nekünk, hol a padlás cserepeinek mozgásából láttuk, merre muriznak, hol koszorút fontak a kerti virágokból. Nálunk ezek főbenjáró bűnnek számítottak, mint az, ha a felénk mázsának nevezett nagy mérleg kilóstól 10 kilóig terjedő súlyaihoz nyúltunk. Így teltek a nyarak.

Telente másfajta kísértésnek voltam kitéve. A szobába csak karácsonykor mehettünk be, egyébként a konyhában időztünk. A kisdikón üldögélve pont a kamraajtóra láttam. Akkorka ajtaja volt, hogy még egy gyereknek is le kellett húznia a fejét. Odabent finom kolbászok, szalonnák lógtak a kampóról. Ám engem nem ez vonzott. A viszonylag tágas helyiségből erős falétra vezetett fel a padlásra. Sokáig ábrándoztam arról, hogyan fogok felosonni oda. Úgy éreztem, ott valami hatalmas titok lappang, azért őrzi Juli néni sárkányként a feljárót. Fekete, vasalt kincses ládát képzeltem a szúette gerendák árnyékába. Minden nap más és más csodákat álmodtam a tető alatt kavargó porba. Soha nem jutott eszembe, hogy ugyan miféle varázslatos holmija lehetne egy öregasszonynak, aki alig járt a kerítésen túl egész életében. De nem jutottam el még a kilincsig sem…

Amikor meghalt a nagymamám, évekig nem látogattam meg a nénémet. Mással voltam elfoglalva. Tanultam, lassan felnőttem. Míg én lótottam-futottam, csodákra bukkantam, majd újra elveszítettem azokat, addig Juli néni körül megállt az idő. Néha, két rohanás között elfogott a sárga irigység: milyen nyugodt élete van az öregasszonynak tévé, rádió, újságok nélkül. A világ szenzációi el sem jutnak hozzá. A pártviszályok eltörpülnek amellett, hogy a fránya verebek elcsipegetik a tyúkok elől a kukoricadarát.

Azt hittem, még az unokámat is vele fogjuk riogatni. De nem így történt.

A Mindenható – akihez imádkozva lemorzsolgatta szürke, unalmas, egyhangú életét, melyben az egyedüli felüdülést az jelentett számára, ha nekünk keresztbe tehetett – összezavarta agyában a mát és a tegnapot, az évszakokat, a rég elhalt embereket és a mai szomszédjait. Károgó hangja bocsánatkérő suttogássá halkult, haragvó tekintete a világra rácsodálkozó gyermek nézésévé szelídült.

A kilencvenes évek közepén jártunk, bár ebből a kis konyhában semmit nem lehetett érzékelni. A vasporral kifényesített spóron piros fazékban melegedett a víz, amivel majd a kacsák daráját fogjuk leforrázni. Már felaprítottam a csalánt, miként a zöldséglevelekkel tesszük ebédfőzéskor. A viaszosvászonnal borított asztal sarkán hűldögélt a mentatea a nefelejcses porcelánbögrében. Lassan harminc éve ebben kapom a teát. Valaha szívesen ittam volna a pipacsos bádogból, de nem lehetett, rendnek kellett lennie, a bádoggal csak a vödörből merített vizet lehetett… A pirossal és kékkel hímzett falvédők jó feleségről szóló szentenciái gunyorosnak tűntek annak tudatában, hogy a házat egy hetvenes éveit taposó vénlány lakja. Vajon… Na, ez az, amire soha nem lesz felelet.

A kisdikó zsákjában rég összetöppedt a szalma, a kockás, egykor vastag és puha plédet pókháló-finomságúra rágták az évek meg a molyok. Hátamat nekivetettem a naplementében dajdajozó szarvasokat ábrázoló vászonnak, s arra gondoltam, ez nem giccs, ez a gyerekkorunk.

Juli néném is második gyerekkorát élte. A spór alatti homályban egér motozott, ez egy pillanatra visszarántotta a valóságba. Rám nézett ráncos kis arcába süppedt madárszemeivel. Kérdezett valami érthetetlent, gyorsan, bocsánatkérően, mint aki nem akar terhére lenni az embernek. Bólogattam, mire megnyugodott. Szinte azonnal ki is hunyt a fény a tekintetében. Nem tudtam, mit akart, neki pedig bizonyára megint fogalma sem volt róla, ki vagyok én. Míg a csak általa látott emberekkel beszélgetett rövid kis mondataival, lopva megsimogattam görnyedt vállát. Régen megbocsátottam már neki. Volt mit…

Ma már egymás mellett üldögélhetnénk a tornác párkányán a galambokkal, letarolhatnám az összes virágot, miután a nagy búzás mérlegen lemértem magam kilónyi eperrel a hasamban… De valahogy nincs már kedvem hozzá. Inkább leülök a névtelen árnyakkal beszélgető, a harmincfokos forróságban is három pulóverben vacogó Juli néném mellé, s csöndesen bólogatok képtelen kérdésére: igen, már elsöpörtem a havat.

A padlásra nem mentem fel azóta sem. Mert most már tudom: a Titok itt rejlik, ebben a vézna anyókában, akiben összekuszálódott az Idő.

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése