Gunyecz Józsefné

Nyugdíjas varrónő, amatőr festő

Kálmánháza

Hol ér véget a világ, és hol kezdődik lelkünkben a mása? A falon képek. Létezett, létező emberekről. Közeli, távoli tájakról. Tó, naplemente, piramisok, pálmák.

A hetvenhét évesen is egyenes tartású, sudár termetű asszony, aki Szabolcsi Anna néven látta meg a napvilágot, nemigen tartja számon a határátlépéseket. Nem csak a fáraók síremlékeit, de a Badacsonyt, a Dunakanyart is úgy festette meg, hogy olvasott, hallott róla, filmen, más képeken látta.

– Apai nagymamám amikor először ölbe vett azt mondta: no, lyányom hiába születtél kisasszony nap táján , te sohasem leszel kisasszony, mert neked igen sok nehéz feladatot kell majd az életben megoldanod! – emlékezik az elődökre.

– Ha visszagondolok, valóban, az életem igazolta a sok feladatot, a nehézséget, ennek ellenére mindezekkel együtt is szerettem és sokra értékeltem mindig az életet!

– Az iskolában Sipkai Barna tanár úrnak akadt meg a szeme a rajzórán a kezem munkáján – idézi a kort, amikor először felfigyelt valaki a tehetségére. – Prékopa igazgató úrral nézegették a rajzaimat. “Igen, igen” hümmögött az igazgató, és hozzátette: “de hát, de hát”. – Az eleje az elismerés volt a szűkszavú iskolavezetőtől, a második fele a kétely. Tudta, hogy a családnak nincs ahhoz anyagi lehetősége, hogy kibontakoztassa a kislány tálentumát.

Régen volt. Talán jobb is, hogy nem nyesegették jobb rosszabb mesterek a lánycsemete fává terebélyesedett tehetségét. Élte kortársai és sorstársai életét. Varrónőnek tanult. Férjhez ment, gyermekei születtek. Az életpálya azonban mégis újabb nem mindennapi szállal gazdagodott. Sajátjain kívül még 19 gyermek anyja. Nevelőszülőként pótolta azt, ami csak nagyon nehezen pótolható.

Legalább két momentum gyökereit kellene megkeresni ahhoz, hogy megértsük ki ez a mosolygós, szeretettel teli tekintetű asszony, itt ebben a kis kálmánházi otthonban.

– A nagyapámat bizonyos Hoffmann Krisztina nemzetes asszony találta meg itt, nem messze Újteleki bokornál egy búzamezőben. Az orvos szerint két éves lehetett. Beszélni nem tudott, csak annyit, hogy “mikka”. Úgy gondolták, Miska lehet a neve. Így lett ő Újteleki Mihály.

– Tanulatlanul is nagyon művelt, jó modorú, szőke, magas, karcsú ujjú ember volt.

Nem kétséges előttem, hogy itt és most elém vázolná egy lapra az emlékezetes vonásokat. Az ujjaira téved a szemem.

– Az én ujjaim rövidebbek, a hajam meg már… – tér vissza kis világába. A beszélgetésünknek helyet adó szobába.

Szavaiból kiviláglik, hogy az a kitett és megtalált gyermek nem akármilyen vérből való volt, és a nemzetes asszonynak több köze lehetett hozzá, minthogy rálelt.

Az édesanyja szintén éles eszű asszony volt. A dohánygyárban nem leltároztak nélküle. Hiába volt otthon gyermekágyban Annával, parádés kocsit küldtek érte, hogy minden rendben legyen.

Pedig Anna, a kicsi lány majdnem ráment egy izzadmányos mellhártyagyulladásra. Az orvos neve ide kívánkozik. Dr. Donáth Jenő rajta végzett először olyan csapolást, amivel kiengedte a mellkasából a felgyülemlett izzadmányt.

– Ezekre a feladatokra nekem meg kellett gyógyulni – sommázza az eddig elmondottakat. Hátranyúl a derekához. – Még mindig látszik a seb helye.

– Majdnem elvitt a gyermekkori betegségem, de a megmaradásommal Ézsaiás próféta szavai igazolódtak. – Felemeli az ujját, azt gondoltam, hogy most kenetteljes szavak következnek. Szó szerint idézi a bibliát, de mégis hétköznapi hangsúllyal. – “a megrepedt nádszálat nem töri el, a füstölgő mécsest nem fújja el”

Csendes derűvel nyugtázza megilletődésemet.

A tartalmas élet értékes relikviái veszik körül vendéglátómat. Írásművei szintén nem mindennapiak. Közölte őket a Kelet-Magyarország, a Nők Lapja, és számos más rangos helyen megjelentek. Régi fotókkal, és korabeli dokumentumok másolataival egyetemben gyermekei kötetbe szerkesztették, és most a boldog szerző-édesanya a kezembe adja.

Megcsördül a telefon, egy pillanatra magamra hagy. Arra gondolok, milyen kár, hogy megannyi más küzdelmes életű anya vajon miért nem fog tollat, ecsetet.

– A lyányocskám volt, mindig ilyenkor szokott hívni. Hát itt élek, így élek én a kis házocskámban – tekint körül. – A Toldi utcán eladtam a lakásomat, kiadtam a gyerekek részét, és ezt vettem belőle. Nagyon szeretek itt lakni.

Az ajtó előtt, a hatalmas cseresznyefa alatt búcsúzunk.

– Mint egy dió akkorákat terem – pillant a lombok között átszűrődő fénybe. Utána rám és ismét meglep. – Tudja, én mindig szerettem élni. Az életet szerettem. Mindig vártam a családi eseményeket, készültem rájuk. – Hallgat egy picit, aztán folytatja. – Most már az utolsó napra készülök. Szeretném, ha körülöttem, és bennem minden indulásra készen lenne.

 (Északkeleti Almanach 28. kötet In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2012.)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Gyurecskó Lajos

Kovács István

Rácz Antal

Rácz Antal

Garay Lászlóné

Katonáné Farkas Ibolya

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!