2013.

Nagy kókadt fejű, loboncos óriásra bukkantam egy falusi udvarba. Egyedül ácsorgott egy még nagyobb fenyőfa előtt, mint egy színpadon, reflektorok fényében, zavartan, szövegét vesztetten. Minden nyárvégek kedves ácsorgói a bánatos napraforgók, “akik” őszre, búsongva gondolnak ifjúságukra. A látvány lenyűgöző volt. Egyetlen magból nevelkedett ez az óriás, mert én csak a szépséges koronáját festettem meg. A ház gazdáját dicséri,hogy engedélyt adott a szépen gondozott kertjében egyetlen napraforgónak. A látványon felbuzdulva, egy hét múlva odabicikliztem, hogy lefényképezzem, láthassam esendőségében ismét. Nem…nem…nem akartam hinni az elmaradt találkozásban, nem várhatott meg, nem engedték meg. Ha éreztél csalódottságot, ha éreztél ürességet, akkor tudod, hogy mit jelentett akkor ott nekem. Szép büszke növény rajzos pofijával, kiszámíthatatlan pajkos szirmaival, levelei elálló laskák, igazi modern napelemek. Idén fekete fejfáik hirdetik beteljesületlen
rendeltetésüket, szerelmüktől, a Naptól, ELÉGTEK!