Mezitlábas Madonnák a Hagia Sophia bazilikában

Szimbólumként tekintenek rá Isztambulban mind a keresztények, mind a muzulmánok

Végeláthatatlanul hosszú sor kígyózik a terjedelmes park mellett, és nem ám “egyszemélyes libasor”, családok, társaságok, vagy csak úgy egymás mellé verődött emberek ballagnak lassú léptekkel a gyönyörű épület kapuja felé. Ijesztő arra gondolni, mikor kerül sorra az ember, de aztán meglepődik: egy kényelmes séta tempójával lehet haladni. Van idő elmélkedni, milyen nagy jutalom az élettől, látni a “Szent Bölcsesség” házát a maga valójában. Mégegyszer végiglapozni mindazon látnivalókon, amelyek bent várnak. Csobog a szökőkút vízsugara, halkan duruzsol a rengeteg náció beszélgetése a népes felvonulásnak tűnő sorban. Csillognak a kisebb kupolák bádogtetői, a nagy, központi “búra” pedig uralja a tetőt. Felvillan emlékeimben egy drónvideó: úgy ülnek egymás mellett, egymásba nőve, mint eső után kis gombák, nagy gombák a legelő gyepében. A kapuban a szokásos, egy repülőtérinek megfelelő biztonsági ellenőrzés várja a nem is olyan hosszú sorban állás, inkább sorban járás után az érkezőket. Ami nem megszokott, legalábbis a világ nem muszlim térségeiben, megválni a lábbelitől, hölgyeknek pedig a kötelező kendő, vagy sál felvétele. Mohamedán mecsetben vagyunk, bármennyire is Nagy Konstantin építette másfél ezer esztendeje. A második évezred közepe óta a törökök félholdja ékesíti a fő kupola tetejét, és akkor emelték mellé a négy karcsú minaretet. Az előbb még a téren kopogó cipőket elnyelik a megőrző szekrénykék, bent pedig egy kiemelkedően jó minőségű szőnyeg borít mindent, ahogy itthon mondani szokták, faltól-falig. Az építészeti csodát látni jöttem, de az első pillantásom a megszokhatatlan létszámú sokaság lábaira esik, mennyire élvezik a bársonyos simaságot. De még a második sem az épület belső nevezetességei felé fordul, hanem a nők – fiatalok, idősek, mi több, gyerekek – kendőire. Eltakarni a hajat, a vállat, igazít útba a helyi etikett. Az intelem madonnát varázsol mindegyikből, leszámítva a muszlimokat. Utóbbiak nem csak úgy magukra kanyarítják, hanem gondosan, szorosan arcuk köré simítják. A mezítlábas madonnák ilyen alkalmi viselete meglepően ideidézi az európai vallásos témájú festmények, szobrok figuráinak fátylát. Az anya-lánya szelfi nem túl lelkes kamaszgyermeke még nem barátkozott meg a nagykendővel, de ha megnő, látni fogja magát a hatalmas templom még keresztény korából itt maradt apszisával, mellette, följebb, a cirkalmas kalligráfiával megírt korán idézetet a fali táblán. Kezdhetjük átállítani szemmértékünket az eddig soha nem látott nagyságú tér tárgyainak, formáinak léptékére. Az a tábla – hihetetlen – hét méterszer hét méteres. Messzire vezetne földhözragadt összehasonlításokat idecitálni, de gondoljunk bele: negyvenkilenc négyzetméter, egy kisebb lakás alapterülete. A futballpályányi zöld szőnyegen kavargó, felfelé kémlelő sokaság pedig egy 31 méter átmérőjű kupolára veti csodálkozó tekintetét. Node elég az összehasonlításokból. Kényelmesen hanyatt fekszek a meztelen bokák között. Látom, más is így fényképezi a kupolát. Íme:“A kívülről dísztelen, tömegében meglehetősen nyomasztó hatású épület – különleges építészeti megoldásainak köszönhetően, belül rendkívül légies benyomást kelt. I. Justinianus udvari történésze, Prokopiosz írja: Kupolája mintha aranyláncon az égboltról függne – lebeg a tér fölé”. Belső terében Bizánc fénykorában alkalmazott díszítő eljárások teljes arzenálját felvonultatták, hogy az uralkodó hatalmának méltó hirdetője legyen. A kifinomult, cizelláltan faragott oszlopfők szórták, az aranyozott mozaiklapocskák százezrei pedig visszatükrözték az esténként meggyújtott, mintegy negyvenezer mécses ragyogását. Ebbe a pompás belső térbe nappal színes üvegablakokon keresztül hatolt be a fény. (A jelenlegi csiszolt üvegablakok török kézművesek munkái.)” – írja a Wikipédia. Egy lexikon is tartalmazhat a száraz tényeken túl ragyogó és érzékletes hasonlatokat: “mintha aranyláncon függne…”. Nem túlzott ez a Prokopiosz, érdemes volna utánanézni az épületre vonatkozó további leírásának. Addig is tovább lehet sétálni a népes, piknik hangulatát árasztó tömegben. A mosolygó arcok, a lelkesült tekintetetek, a kíváncsiskodó jövés menés engem egy amerikai Mardi Gras, a felszabadult Húshagyó Kedd forgatagára emlékeztet. Székek híján a szőnyeg kínálkozik egy kis pihenésre, és arra, hogy a csoport meghallgassa az idegenvezető szavait. Nem is zavartatja magát senki, a hely szellemétől pedig idegen volna minden olyan viselkedés, ami bánthatná bárki érzékenységét. A bazilikán kívüli “sorban járás”, és az épületen belül megtehető meglepően hosszú séták, az egyre másra szemünk elé kerülő kultúrtörténeti érdekességek befogadása sokat kivesz az emberből. Nem csoda tehát, hogy a felszabadult légkörben a pihenés egy kis szundikálásba fordul. Aztán vagy elfogy az energia és véget ér a látogatás, vagy ellenkezőleg, újult erővel folytatódik. A templom keresztény múltjából megőrzött emlékek közül figyelemre méltó a “Világ köldöke”. A keleti oldalon, a padozaton egy különleges kövekből kirakott padlódarab. Ez az omphalos, amelyen az egykorú leírások szerint a bizánci császárokat koronázták.
Elgondolkodtató, hogy a földkerekség nagy uralkodói közül a legnagyobbak előbb-utóbb arra a következtetésre jutottak, hogy székhelyük egyúttal a világ közepe is. Pekingben, a Tiltott városban láttam valamikor régen egy malomkő nagyságú kis emelvényt, az aktuális császár úgy találta, ez az a hely. Én is ráálltam, és eldúdoltam a “Nagy a világ de van közepe…” című és kezdetű nóta első taktusait. Ez a mókás kitérő nem született volna meg, ha egyetlen összeráncolt homlokú embert láttam volna magam körül. Itt azonban minden arcon a vidám, elégedett felfedező kifejezés mimikája élt. Az uralkodó állam és vele a vallás megváltozása nem torkollott romboló türelmetlenségbe. Előtűnik a kereszt a muszlim mozaikok alól, megmaradtak az angyalok a kupola alatti támpilléreken – fedezheti fel a látogató, ha az oldalhajók felé veszi az irányt. Fel kellene menni a galériára, a márvány kapun keresztül vezet az út a lépcsőhöz. Ez az élmény azonban kimarad a mai látogatásból, bizonyos rekonstrukciós munkálatok miatt. Magyaroknak nagyon fontos mozaik látható ott. A Wikipédiából átvett képen II. János és Eirene császárné tiszteleg a Kis Jézust tartó Madonna előtt. Eiréné I. László magyar király (1077–1095) lánya és Könyves Kálmán király (1095–1118) unokatestvére volt, eredeti neve Piroska (régiesen Priszka).