Kincstári menyhalak

Balogh Géza horgásznovellái

Nyálkás decemberi köd ülte meg a várost, s egy rettenetesen unalmas értekezleten ásítoztam. Valami új, a közigazgatásban használatos számítógépes rendszerről beszélt egy Pestről szalajtott előadó…, le-leesett a fejem.

– Az Isten áldjon meg, viselkedj már! – lökött oldalba kollegám, s végre megembereltem magam.

Teltek, múltak a percek, szürkén csendesen csordogált a délelőtt, s…, végső kétségbeesésembe az ablakhoz menekültem. Résnyire nyitottam, és lassan elfogytak mellőlem a szavak. Már csak a kinti fákat, meg a lomhán, lustán kavargó ködöt láttam, később pedig már messze, egészen a Tisza mentén jártam. Istenem, ha én most a kóródi, milotai köveken ülhetnék…! Ilyen sűrű, ragacsos ködben még az alkonyt se kéne várni, a vesztit érzi ilyenkor a menyhal.

– Itt fogsz aludni? – bökött meg újból a kollega, s elképedve láttam, félig már üres a megyeháza. Vége az előadásnak.

Elcsigázva vánszorogtam a szerkesztőség felé, bambán néztem az öreg portásunkra, ahogy kezembe nyomott egy cetlit, és végigmért gyanakodva.

– Miféle nyilasok keresik magát Milotáról?

– Tessék? – pislogtam.

– Most volt itt valami férfi, azt üzeni magának a milotai nyilas, hogy fogják a süllőt, a menyhalat.

Nyilas…? Hát persze, Nyilas Laci, a milotai boltos, nevettem el magam, s azon nyomban tudtam, engem holnap már nem igen küldenek értekezletekre. Mert megyünk Milotára, menyhalazni! Igen ám, de nem olyan egyszerű ezt megszervezni! A cimborák többséges ilyentájt már leteszi a lantot, vagyis a horgászbotot, s úgy néz rám, mint valami őrültre:

– Télen, ráadásul éjjel…!?

S ők még csak hagyján, de a család!

Honnan tudnák szegények, hogy egy téli, tiszai éjszakázásnál nincs gyönyörűbb a földön. Nincs semmi más, csak a sötétség, s a nagy, súlyos csönd. Minden apró rezdülést meghall ilyenkor az ember. A lámpafénytől megriadó bagoly suhogását, az avarban bujkáló egér szöszmötölését, a messzi, fagymentes öblökben éjszakázó vadkacsák múló hápogását.

Szóval kire számíthatok?

Szabó Ferit könnyű lépre csalni. Szabadúszó, ráadásul itt lakik a szomszéd utcában. S még horgászni is tud…, nálam legalább is jobban.

– Hívjuk el a doktort, Szentpéterit. Úgyse járt még a Felső-Tisza mentén – fogad.

– Tényleg – nézek nagyot, hogy ez nekem nem jutott eszembe.

Szentpéteri doktor ugyan gyógyítani nem tud, de valóban doktor, a vetőmagtermesztésből kandidált. Ám ha gyógyítani nem is, horgászni azért tud, méghozzá úgy, ahogy én még senkit se láttam. Túl van már a harmadik infarktuson is, így aztán élvezi az életet. A vízparton persze…Csak egyetlen gond van vele, messze lakik tőlünk, Hajdúnánáson. De kitalálták már a telefont.

– Ó cimbora baj van – hallom a távoli, paposan kántáló hangját–, taknyom-nyálam egyben. Beledöglöm, olyan beteg vagyok.

– Dögölj meg, de gyere.

– De hová…, az Istenért!?

– A Felső-Tiszára.

– A Felső-Tiszára…? – változik meg a hangja. – Az már más. Csak az asszony meg ne tudja.

Másnap délelőtt aztán nem hogy a náthát, de Debrecent, Böszörményt, Nánást…, elfelejti a teljes Hortobágyot. Gyönyörű, szikrázó napsütésben autókázunk Milota, pontosabban a szomszéd falu, Tiszakóród felé, ahol az éjjeli szállásunk lesz, és Bartha Jancsi, az ottani rezidensünk mondja majd meg, hogy Milota vagy Kóród.

A nap, hatalmas, vérvörös korongja tünedezőben már, mikor begurulunk a vendégház udvarára, és Gáspár, a kóródi polgármester széttárja a karját.

– De örülök, hogy itt vagytok! – nyitja az ajtót, aztán dideregve az udvarra menekül. – Nem fogtok itt fázni?

– Ugyan – legyint Szabó, meg Szentpéteri, és a nagy örömre kibontanak egy üveg szilvóriumot. – Nem kérsz? – néznek rám kajánul, tudván, hogy vár még némi tennivaló. Többek között le kell vezetni az autót a vízhez.

Jancsi, a rezidens, majd visszahozza, hisz utálja a pálinkát…, de hol van még Jancsi. És hol az indulás!? Behordtam már minden hálózsákot, pizsamát, hősugárzót a majdani szállásunkra, de őket, hármójukat lehetetlen megmozdítani. Gáspár, a polgármester már menne, dolga is volna, meg különben is…, de a két mesterhorgásszal már nem lehet bírni.

– Ilyen nincs…, ilyen gyönyörű tájék! – hajtogatják, de aztán elfogy a türelmem.

– Két percetek van…, és megyek.

Ez hamarabb is eszembe juthatott volna, mormogom a kis, kacskaringós utcában Bartha Jancsiék felé menvén, ám csak az asszonya van otthon.

– Hol lenne, valahol lent a Tiszán! – mondja mérgesen, aztán, hogy felismer, behív bennünket kávézni. – Már egy hete, minden nap vár benneteket. Lent, a szokott helyen.

A szokott helyen…, ez nagy segítség, morgok, hiszen van nekünk vagy öt, „szokott” helyünk, ahol úgy elbújhat az ember, hogy hét vármegye zsandárja se talál rá. Akkor legyen a Kincstáré, mondom magamban. Egy hatalmas, kettős kanyar az, az egész Felső-Tisza legnagyobb langója, három akkora visszaforgóval, hogy elférne benne egy kisebb falu.

Összevágott, félig már felfagyott földutakon bóklászunk, a kocsi dülöngél, mint a részeg ember, s már azon vagyunk, hogy gyalog megyünk tovább, mikor a gáton feltűnik egy Trabant, és kisvártatva kiszáll belőle Jancsi. Két kisebb domolykó, meg egy paduc rugdos a vödrében, s arcunkra fagyasztja a mosolyt.

– Egy héttel korábban kellett volna jönnötök. Most, ebben a hidegben megállt, de tíz napja vastag, fekete gilisztával kilósokat is fogtunk.

Honnan vegyünk azonban most, e kutya hidegben vastag iszapgilisztát? Örülünk, hogy nem fagyott meg a vödrünk, s ha az öklék zöme ki is múlt, néhány apró halban még pislákol az élet.

Az autót az ártéri erdő alatt hagyjuk, s nekivágunk a dzsungelnek. Míg fel nem fedeztem ezt a tájat, teljesen abban a hitben éltem, dzsungel sehol másutt nincs, csak az Amazonas mentén.

A Felső-Tisza ártere azonban felveszi azzal is a versenyt. Méterenként kidült, korhadó nyár-, és ficfák, kefesűrűségű kökény-, meg galagonyabokrok, és mindent átsző a borzalmas hegyiszeder indája. Kezünkben a lámpa, a vödör, a szák, s persze a botok…, csoda-e, ha lépten- nyomon beleakadunk valamibe.

A neheze azonban még csak ezután következik. Előttünk egy-egy mély szakadék, a túlsó partján egy jó öt méteres homokfal, aztán majd újból le a folyó mellé. Néhány napja tisztes ár látogatott ki a partra, az avart most vékony jég borítja, előbb-utóbb valamelyikőnk egészen biztos, hogy bezuhan a vízbe.

A folyó pedig itt vagy öt méteres…

Jancsi már itt piheg mellettem, ők ketten azonban ügyet sem vetnek a borzalmakra. Állnak a homokbástyán, s csillog a szemük.

– Nem…, ez nem lehet – ordítják tele tüdővel –, ilyen víz sehol a világon.

– Majd akkor áradozzatok, mikor visszafelé másztok – mondom csendesen, de már megenyhült hangon, hiszen ez a víz valóban lenyűgöző. A folyó a túlsó, már ukrajnai területen vágtat, de az onnan benyúló porond hirtelen visszafordítja, ám bent, a meder közepén valami láthatatlan gerinc háromfelé osztja, teljeséggel kiszámíthatatlan, hová száll majd le a bevetett horog, ólom. Lent, mélyen a vízbe nyúlva egy hatalmas áradás hozta nyárfa is nyugszik, felborítva a nyáron már megszokott sodorvonalakat.

– No, most hová? – nézek a rezidensre, de ő is csak tanácstalanul tárja szét a karját.

– Ez még nem volt itt egy hónapja.

No, szépen vagyunk, ha már a gazda se tudja, mi történt a nyájjal állunk tétován a bástyán.

Ők ketten legszívesebben már itt lecövekelnének, már maga a látvány is tökéletesen kielégítené őket, én azonban megindulok lefelé a parton, a nyárfa baloldalához. Nem mintha ott biztatóbb lenne a víz, mint a másik oldalt, de ott, a meredek part és a folyó között egy másfél-két méteres, enyhén lejtő part, kényelmesen elférek rajta. A víz persze visszafelé, a nyárfának robog, de ha hideg fejjel dobunk, a horognak valahol a fa előtt kell leszállnia. Az ágak között pedig hallnak kell lennie.

A két vendég még mindig letaglózva szemlélődik, én azonban már szerelek, és kisvártatva lehuppan mellém Jancsi.

– Eljöttél a jó hely mellett, a bedűlt nyárfa másik oldalán lehet, hogy jobb lett volna – mondja. – Tavaly ilyenkor, fentebb, a csécsi kanyarban is volt egy ilyen vízbedűlt fa, tudod te, hogy mennyi süllőt kivettünk alóla?

– Ilyentájt, decemberben?

– Nem. Melegebb volt, úgy október eleje.

– Jancsi…! Most decembert írunk, ki tudja merre járnak a süllők!

Nem is mond szegény semmit, fogja magát, és elindul neki a homokbástyának. A lépcsők derekára érve azonban még visszaszól:

– Adja Isten, hogy ott is szerencséd legyen!

Hoztam magammal egy vékony, maroknyira összehajtható szivacsot, kiterítem, elnyúlok rajta. Nem egészen sportszerű, de most nem is a hal fontos. Az csak ráadás lenne… Fekszem a parton, nézem az eget, az egyre fényesebb csillagokat, s hogy fázni kezd a lábam, egyre jobban hiányolom a rigók, a fülemülék hangját. Ha most április, vagy május volna, sokkal puhább, bársonyos lenne az alkony, örvösgalamb csattogtatná a szárnyát…, most azonban akkora a csend, hogy az ágpattanás is dörejként hallik.

Aztán már nem csak dörren, de robajlik is…! Lezúdulnak ők ketten, Szabó, meg Szentpéteri, s leülnek a botjaim és a nyárfa közé. Horgaim ki tudja merre libegnek, de az biztos, bármerre dobnak, engem megfognak. Az ólmot csak lefelé, a nyárfának vihette a víz, csak keresztbe dobhatnak hát…, át az én zsinórjaimon.

Eszükbe sem jut azonban a horgászat.

– Jancsikám, honnan tudtad, hogy szeretjük az almapálinkát? – hallom a nagy nyárfa alól a doktor úr hangját.

– Ó, benne van az az üveg egy fél éve az autóban. Én ugyan nem iszom, de sose tudja az ember, mikor jön valami rendes vendég.

– Ugye mondtam én neked doktor úr, hogy mi rendes emberek vagyunk– mondja némi krákogás után Szabó, majd újból néhány másodperces csend, aztán megint megszólal. – A nagyokost nem kéne megkínálni?

A nagyokos persze csak én lehetek, s akár meg is sértődhetnék, hisz nem kevés éle van az iménti mondatnak, de én már csak múlóan hallom a vakarózásukat. Rég elővettem a tartalék flaskát… Jancsi majd hazavisz minket. Legfeljebb itt marad az egyik autó… Megérdemli sorsát az a rabló, amelyik a mi kocsinkra pályázik!

Könnyű ezt azonban így, hirtelen kiszakadva mondani, de amikor félóra múltán se csökken a zajongás, kénytelen megszólalni az ember:

– Ti mikor akartok horgászni!?

Ügyet se vetnek rám, pálinkázgatnak vidáman. Egyre jobban bosszant a dolog, hiszen ha ezek most itt próbálják meg a horgaikat bevetni, akkor tényleg befellegzett a horgászatnak. Úgy keresztül hajítják a zsinórjaimat, mint a pinty. És ha itt újból szerelni kell, és nekiállni az összegubancolódott zsinórok szétszedéséhez…? Mínusz tíz fokban, gyér lámpafényben, elgémberedett kézzel, akkor tényleg megtudom mi a magyarok Istene.

Ekkor azonban hirtelen felkerekednek, s nekiindulnak a nyárfa túlsó oldalához.

Isteni rendelés, morgom magamnak. Végre végignyúlhatok a szivacsomon… Előttem a két bot, a víznek iramodó zsinórok, figyelem a csöndet. Egyetlen surranás, zörrenést se hallani, csak a partnak simuló hullámok monoton hangját.

Lassan-lassan megáll az idő, és mi beolvadunk a nagy, téli éjszakába.

Mire kinyitom a szemem kis híján lefordulok a szivacsról. A két botot vékony pókfonál köti össze, s az apró mester is feltűnik a fényben. A nagy pókász, Herman Ottó biztosan megmondaná, hogy mit keres itt, e komor hidegben a parányi jószág…, aki szemmel láthatólag cseppet se fázik.

Én azonban egyre jobban. A kivonult orosz katonák vastag, párnázott vattanadrágja feszül rajtam, de már így is vacog a fogam.

– Nem kéne egy kis tüzet rakni?! – kiáltom feléjük, de süket csönd a válasz.

Mi lehet ezekkel, kapaszkodom át a homokgerincen, de még fel sem érek, már integetnek. Szabónak libeg a zsinórja, s mire leérek, már a bot is remeg. Finoman, puhán bevág, és kiemel egy menyhalat.

Nem nagy ugyan, olyan harmincdekás, de hal. S menyhal! Az esztendő első menyhala! Sőt, hogy tavaly egyetlen egyet se fogtunk…!

Nézzük, forgatjuk a titokzatos tiszai vándort, – hangos, de aztán egyre csendesülő örömünk szétterül a folyó hátán. Ismét berepül a horog, várjuk az újabb kapást, aztán szétszéledünk, megy ki-ki a saját botjához. Ám még a jöttünknél is felajzottabban. Akkor még csak reménység volt a menyhal…, most azonban bizonyosság!

Bezzeg az én horgaimat nem birizgálja semmi! – huppanok le a botjaim mellé, s némi tétovázás után elnyúlok ismét a szivacson. Ám a fejem még le sem ért talán, máris felegyenesedem, mert valami figyelmeztetetett.

Hajladozik a jobb oldali, a nyárfa alatti botom vége. Hal…, vagy csak a sodrás játszik velem? Nem bírom tovább, bevágok.

Menyhal! Ikertestvére az iméntinek.

Legszívesebben megcsókolnám, s világgá ordítanám a boldogságomat, de aztán megfegyelmezem magam. Újból csalizok, s bevetem az iménti helyre. Heverésző kedvem rég elmúlt már persze, simogatom, gyönyörködöm a halban, fél szemmel azonban mégiscsak figyelem a két botot. Aprókat bókolnak, de ez a víz nyomása csupán.

Most már a többiek bíztatnak, hogy menjünk fát gyűjteni, mert megveszi őket az isten hidege. Engem azonban innen már fel nem állít senki! Igaz, kapás semmi, de még mindig jobb, mintha kiültem volna vaddisznólesre – vigasztalom magam. Mert ott aztán tényleg moccani se lehet, nem hogy beszélgetni, cigarettázni. Ül az ember fent, egy deszkatákolmányban, mely bármelyik percben leszakadhat, és fülel a csendben. Órákon, fél éjszakákon át. Hogy hátha jön a disznó.

A vaddisznó meg persze nem jön.

Nekünk legalább már van kettő. Igaz, hogy aprócskák, de mit látok…? Szép komótosan kezd eldűlni a jobb oldali botom. S már nem csak dől, de a zsinór is feszül. Bevágok hát…, s egy gyönyörű, erős rúgás a mélyben.

Persze hogy menyhal! Nem is akármilyen, majd negyven centis, tán fél kilónál is több lehet benne!

Szégyen nem szégyen, én bizony megcsókolom, s ezzel az én részemről vége a mai horgászatnak. Megyek fát gyűjteni, s rakunk akkora tüzet, hogy tán még a túloldali, ukrajnai mezőváriak is látják.

De még így is csak este fél tizenegyig bírjuk. Lilára fagyva esünk be a kóródi házba. Jégverem az, nem is lakás, de bennünket szemernyit se zavar. Hisz a paducok, állítólag ezt szeretik igazán.

Másnap reggel Milotán vígan zörgetünk hát be Nyilas Lacihoz, majd ő megmondja, merre menjünk. Szokatlanul kedvetlen, bár megpróbálja palástolni.

– Valami baj van?—kérdjük.

– Ó dehogy! – legyint. – Titeket sajnállak, hiszen itt ma nem fogtok semmit.

Az ártér füvét vastag dér fedi, a bokrokon pedig kövér zúzmara, de még mindig nem gondolunk semmi rosszra. Ám furcsa, nyiszogó hangok jönnek a víz felől. Zajlik a folyó, szobányi jégtáblák úsznak rajta. Tényleg reménytelen a mai horgászat…

Ám a meteorológia enyhülést ígér…, mához egy hétre tehát ugyanitt.

Csak kibírjuk addig a Tisza nélkül!

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Simon Blanka

Klapka György

Puskás Sándor

Katona László

Balla László

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!