Laskod

Az iskolázott üzletasszonyokat is meghazudtoló talpraesettséggel, leleményességgel intézkedik, jön, tárgyal, telefonál, teljes erőbedobással, szinte fáradtság nélkül Juhász Lászlóné, Dombrádi Judit. Ha nem ismerném tinédzserkorától a rakoncátlan, csitri leányt, nem mondanám, kellemes csalódást okozott számomra.

Vajon mi lehet az életben az a dolog, mely valakit komolyságra, megfontoltságra vezet? Talán az, hogy tizenöt évesen elveszítse édesapját, s rádöbbenjen, édesanyjának ő kell, hogy egyedüli támasza legyen? Vagy az, hogy egy komoly, tapasztalt fiatalemberrel hozza össze a sors, ki átlátja az életet, és egy tizenhét éves lánynak bekösse a fejét!?

Az 1969-ben született Judit, Petneházán élte gyerekkorát, fiútestvérével, Imrével. Erős munkához szoktatták őket szüleik, a föld munkájából éltek, állatokkal is foglalkoztak, még lovakat is tartottak. Büszkén említi: „Édesapám lovát bátran, serdülő lányként megzaboláztam, s el tudtam vezetni a gyeplőnél fogva úton, határban egyaránt.

„Amikor ’83-ban befejeztem az általános iskolát, rögtön dolgozni akartam menni, saját lábra állni. Budapesten betanultam a fonónői munkát. Ezután a petneházi fonodába kerültem. Jól kerestünk abban az időben, kár hogy azóta megszűnt ez a munkahely” – sajnálkozik.

Jó alkalmazkodóképessége a nyitja, hogy a valóban mezőgazdasági munkához szokott nehéz karok rövid időn belül átálltak a finom kezeket igénylő textilipari munkára, mely a fonónőtől azt igényli, kiválóan, gyorsan és csomómentesen kötözze fel a vékony szálakat a hengerre. Tanulékony révén a nyolcoldalas fonónők egyike lett, de szükség esetén tíz oldalt is rá lehetett bízni. Ami azt jelenti, öt textilipari gép az ő felügyelete alatt, alacsony szakadásszámmal, óramű pontossággal termelte exportra, a szemmel alig látható, 60-as fonalat. Judit hamarosan előmunkás lett, ki a művezető jobb keze, és egy teljes műszak fonónőinek termeléséért felelős.

Juhász Lászlóval ’85-ben ismerkedett meg. Juditnak megtetszett a sportos kinézetű fiú, ki akkor Petneházán és Laskodon futballozott. Korábban hat évig a Fehérvári úton, egy fővárosi csapatnál igazolt futballista volt. ’86 októberében házasságot kötöttek.

„Olyan fiatal voltam még akkor, hogy féltem a házasságtól. – vallja be. Édesanyámnál laktunk, elkezdtük építeni a saját házunkat. A fonodából mentem gyesre első gyermekemmel, Viktóriával. Két és fél év után megszületett Lacika is. Két kicsi gyermek mellett már bedolgozást kellett vállalnom, hogy a lakás mielőbb beköltözhető legyen.

Közben a textilüzem tönkrement, Kisvárdára kerültem az Izzóba dolgozni. A három műszakos munka, a mindennapi főzés, a gyermekek ápolása lefoglalt. A háztájiban, a kertben sokat dolgoztunk a férjemmel, a ház körül állatokat tartottunk. Később egy szőnyeget fonó céghez kerültem, még otthon éjszaka is szőttem. Aztán rám bízták a szőnyegek árusítását a »karácsonyi forgatagban«. Nemcsak hogy jól eladtam a portékát, de ötletet is kaptam, feltámadt bennem a vágy, hogy egy önálló céget hozzak létre. Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy önállósítsam magam, így 2002-ben egy bt.-t alapítottam, mely textilipari munka mellett, különböző mezőgazdasági munkákra specializálódott.”

Judit jó ismerője a facsemete-, a szőlőültetésnek, -karbantartásnak, az erdőápolásnak, betakarítási munkáknak. Férje jól kiegészíti őt a vállalkozásban. „Kemény tanulóévek voltak az önállósodás évei. Kapcsolatokat kellett keresnem, munkákat kellett találnom. Akkor még gyalog és biciklivel közlekedtem. Soha nem felejtem el ezt az időt, az élet megtanított engem.”

Persze az évek során munkája kényelmesedett, most már autóval jár, férje besegít a munkások szállításába. A hétköznapok zsúfoltak, sok az elfoglaltság, a munka után menni kell, a dolgozókat irányítani, gondoskodni foglalkoztatásukról. Megtanulta, hogyan kell megtalálni az emberekkel a megfelelő hangnemet, mindent, amire egy vállalkozónak szüksége van. Persze egy vállalkozó élete kimerítő, idegfeszítő, kockázatos, tele van stresszel, harcol az életben maradásért.

Közben a gyerekek felnőttek. Viktória kész nagylány, Mátészalkán fodrásztanuló, jó eredménnyel. Szinte önálló. A „mesterfodrász” szakvizsga után szeretne saját fodrászüzletet. Lacika pályaválasztás előtt áll, a közbiztonsági vagy a határrendész szakon szeretne továbbtanulni a baktalórántházi Vay Ádám Gimnáziumban. Apja génjeit örökölte, kiválóan focizik.

„Ahogy végiggondolom gyermekkorom, azt mondhatom, szüleimtől akkor mindent megkaptam, így most tudom felmérni igazából a munka értékét. A szüleim halála után a nulláról indultam el, s megtaláltam a módját, hogyan kell feltalálni magam. Van egy mondás, miszerint: Aki mer, az nyer! Amit elértem az életben, azt kitartó munkával hoztam létre, tudva férjem mindenben támogat engem. Ezért szerencsés embernek tartom magam, s a körülményekkel összehangolva én voltam szerencsém kovácsa.”

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 17. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)