Borbélyvillantók

Balogh Géza horgásznovellái

bg1 12 400.jpgCsöpög az orrom. Írhatnám persze azt is, hogy náthás, influenzás vagyok, de ez eltakarná a lényeget. Influenzás lehet bárki, ám – már engedelmet a kifejezésért –, taknyos, igazi csöpögő orrú csak egy félbolond horgász.

Úgy másfél hete, egy szép, kemény, novemberi napon kezdődött. Elbúcsúztak már ugyan a levelek a fáktól, hajnalonta rideg derek szorították a földet, ám a darvak, vadludak szokatlanul vígan úsztak még az égen, a csukákról pedig semmi hír. Ekkor azonban megverték a szobám ajtaját, s beesett Szabó Feri, a régi horgászcimborám.

– Add ide a kezed! Néz meg, hogy dobol a szívem!

Két kolléganőm is ücsörgött épp a szobában, gyanakodva pislogtak ránk.

– Nézd csak meg, nézd! – bíztatott Feri, majd megragadta a kezem, s a szívéhez emelte.

Tényleg százat vert!

Negyven fölött gyakran gondol már az ember rosszra, a kolleginákra meredtem hát.

– Mit csináljunk…?

– Mit…? – huppant le egy székre a haldokló barát. – Egykor induljunk.

– Minek várnánk addig? Akkorra kimeredsz…! – förmedtem rá, s pakolni kezdtem.

– Én…!? – ágaskodott fel ekkor a székből –, én nem igen. De te igen, ha meghallod, mit fogott a rakamazi morotvákon az öcsém.

– Csukát – mondtam felcsillanó szemmel, hiszen mit fognának ilyenkor, november derekán. Csukát, de persze mindig más–, apadt meg bennem a reményt. Hisz  így megy ez már évek óta.

– Jó-jó, de mit gondolsz, hányat? Ötvenet! Jól hallod, ötvenet

A kolleginák elnéző mosollyal hallgatták a nagy licitet, s mikor pillanatnyi szünet állt be, szépen kisomfordáltak. Az igazat megvallva nem is nagyon bántam.

– Komolyan beszélsz? – fordultam a „haldoklóhoz” mikor bezárták az ajtót.

– Szoktam én néked hazudni? – meresztette ki a szemét, s enyhe pír futott végig az arcomon. De ahogy jött, úgy el is tűnt hirtelen a pirosságom. Mert ha hazudni nem is, azért egy kis lódításért sosem ment ő a szomszédba.

Az ötven csuka persze hihetetlen, de mi van akkor, ha csak a fele igaz…?

– Egykor felveszlek – mondtam aztán némi töprengés után, ám még a delet sem húzták, már javában pakoltunk.

Békésen néztem, ahogy a garázsa árukészletének – mely öt horgászbolt raktárát is vígan lepipálja – felét behordta már az autóba, de mikor még két pár combcsizmát is előráncigált, elfogyott a türelmem.

– Ja…, azt nem mondtam, hogy be kell gázolni a vízbe? – nézett rám ártatlanul.

A szelíd, Nyíregyháza környéki tanyabokrok között vezetett az utunk, ki gondolta volna még akkor, hogy a barátságos, nyírség dombok után igazi, vad, ártéri utak jönnek?

Már pedig azok jöttek. Alighogy elhagytuk Rakamazt, máris a csillagok között jártunk. Akkorákat koppant fejünk a kocsi tetejéhez, hogy szikrázott a szemünk, s a neheze még csak ezután következett! A nagy, széles legelőt az idén kétszer is meglátogatta a Tisza, aztán a jó, vastag fekete földet végigvágta a csorda.

A Nagysúlymos környékét is persze, mely tulajdonképpen egy jó, futballpályányi lapos, s most tele van vízzel – és természetesen csukával.

Legalább is Feri szerint. Én azonban most még csak a tehénpatákkal szabdalt legelőt, s azon túl a folyót kísérő fasort, meg a távolban magasodó tokaji hegyeket látom.

Van itt azonban más csapás is, átérve a Holt-Tiszán legalább tíz kocsi nyomot látni, s mindegyik máshová vezet.

– Balra! – mondja Feri, majd másfél kilométer után jobbra mutat.

Sosem jártam még itt, engedelmeskedem tehát. Egyre közelebb úsznak a hegyek, egy rakás kiszáradt holdmedren is túl vagyunk már, s mikor már-már azt hiszem, hogy valahová a Dráva mellé tévedtünk, megfogja a kormányt.

– Megjöttünk.

Alig kászálódom ki, ő már javában öltözik. Belebújt már a hónaljig érő gumiruhába is, nekem meg kilökte a combcsizmát. De ezzel vége is a nagy barátkozásnak, se szó, se beszéd, beveti magát a kis tavat övező nádba. Egy kisebb halmon ácsorgok, innen jól látom, hogy rossz irányba indult, de azért se szólok. Menjen csak nyugodtan a tó farkának, ahol még gémet se látni, nem úgy, mint feljebb, a víz hasában. Ott, bent a tó közepén hárman is állnak, s bőszen villantóznak. Valami förtelmesen fényes kanalat dobálnak, idáig látszik a csillogásuk.

No, ezek sem olvassák a horgászirodalmat, nyugtázom kárörvendve, mert ki hallott már olyat, hogy szikrázó napsütésben fényes kanállal…!

Feri már rég eltűnt, nagyjából kiszámolom, hogy most merre járhat, vagy ötven lépéssel arrébb gázolok hát a vízbe. Ez azonban korántsem olyan egyszerű, mint kigondolja az ember. A két méteres nádban pillanatokon belül eltéveszti az irányt, s mikor a nyílt vízhez érek, már látom, hogy rossz volt a csapás, a cimborám pedig vagy harminc méterrel odébb dobál. A tó farkában állok, a korábban jött pergetők viszont éppen a víz túlsó oldalán.

Az ő helye sem rossz azonban, csak amíg hozzá érek…! Térdig ér az iszap, minden kierőszakolt lépés nyomán vastag, fekete trágyalé buggyan fel, húsz méter után már szakad rólam a veríték.

Félúton abba is hagyom. Egy sárga támolygókanalat kötök fel, s módszeresen tapogatni kezdem a vizet. Dobok kettőt, aztán beljebb lépek hármat. De persze semmi, csak sulyom, sás, kákatörmelék. Később egy apró körforgóra váltok, majd egy piros tviszterre. Hiába azonban minden. A velünk szemben állók viszont percenként rikkantják:

– Megvan!

– Milyen?

– A szokott…

E párbeszéd minden harmadik dobás után megismétlődik, s mikor a tízedik csukát húzzák ki a vízből, megunom az araszolást, s megindulok feléjük. Erre  megint felhangzik:

– Na…, ez nagyobb!

– Hány van már? – kiáltok én is, türelmemet vesztve.

– Huszonhat – fordul felém a rikító sárga halászruhába öltözött fickó, s a vállára kötött zsákba csúsztatja az újabb áldozatot.

Huszonhat a nagyanyád térde, morgom, de azért újabb villantócserére határozom el magam.

Vagy negyven méter lehet közöttünk, s én egészen eddig nemigen láttam mást, mint őt, meg a lágyan fodrozódó vize; ám most, hogy a táskámra nézek, s megszűnik a távol, egyre nagyobbaknak látom a hullámokat –, s szégyen ide, szégyen oda, bizony megtántorodom.

Mintha valami tengeri hajón lennék, dűlök jobbra, dűlök balra, elkap valami enyhe szédülés–, aztán szép komótosan beledűlök a vízbe.

– Szomjas vagy? – hallom ekkor múlóan Ferinek a hangját, de válaszra nincs időm, mert államat nyaldossák már a hullámok, és kisvártatva el is tűnök bennük.

– Elmégy te a …! – mondom, mikor kibukkanok a jéghideg tóból. Cseréld ki azokat a piszok villantókat, mert rajtunk fog röhögni a fél Rakamaz! – iramodom ki a partnak, s köpködöm bőszen a lencsés, hínáros vizet.

Az iramodást persze nem kell szó szerint érteni, hiszen nem csak az iszap húzza lefelé az embert, hanem a vizes ingje, gatyája is. De nincs az a latyak, amit időnek előtt le ne gázolna ilyen komisz hidegben az ember. S milyen kicsinek is örülni tud néha! Egy száraz nadrágnak, gumicsizmának…

Annyi eszem persze most már van, hogy messze elkerüljem az iménti helyet, de azért nem állom meg, hogy a cimbora hátához érve meg ne szólítsam.

– Hány van már nagyokos!?

– De én legalább nem firidőztem! – ordítja, pedig nem is látja a kaján mosolyomat.

Mert azért kintről én már kinéztem magamnak, hol fogok majd begázolni újból a vízbe. A sárga overállos mögött. Legfeljebb szid majd, hogy a horgászetika, horgászetikett…, meg ilyesmi. Majd abba hagyja..

Azonban alig hagyom el Ferit, megtorpanok. A zsákmányt úgyis megfelezzük, mért ne segítsek hát neki. A lehető legrosszabb helyen áll. Szembe a nappal, a széllel, ráadásul kétarasznyi vízben, sulyomban, békaszőlőben…

– Eridj át a másik oldalra! – hajlítom szét a nádszálakat, s óvatoskodom mögé, de rámförmed:

– Miért nem a saját dolgaiddal törődsz inkább!?

– Hálátlan bitang – morgom, és nézem, merre is induljak hát.

A tó hasát széles sás-, meg nádsáv övezi, el is tévedhetne benne az ember, ha nem kacskaringózna előtte egy vékony, de azért járható csapás. Ezt követem én is, de azért le-letérek a vízhez. Úgy a harmadik, vagy negyedik letérő után látom meg a sárga ruhás hátát, s könyörtelenül mellé gázolok. Elhűlve látom, dehogy is kanalat dobál. Körforgózik.

Felajzva kötök fel hát én is egy derék, fényes körforgót, ám pillanatokon belül lehervad arcomról a mosoly. A kis, rövid, Túr mellett hasznát bot van nálam, ráadásul az orsón sincs több ötven méternél. Köthetem én fel a legnagyobb körforgót is, képtelen vagyok átdobni a hínármezőt. Beljebb meg nem mehetek, hiszen a térdes gumicsizma van rajtam.

Közben eltűnt a nap, borongós, őszi alkony kezd lefelé ereszkedni, s én hamarosan azon kapom magam, hogy kocog erősen a fogam. Persze hogy kocog, hisz csendesen szivárog a víz az új csizmába.

– Mi jöhet még? – fojtok el egy halk káromkodást, majd – most már aztán minden mindegy! – felkötök dacosan egy hatalmas, fehérre festett kanalat. Egy öreg, kiselejtezett lapátból fabrikálta a gazdája. Valamikor régen, a Vén-Túr mellett kaptam, cserébe egy nyugati csodakanálért.

Van benne vagy tíz deka, ha megsuhintja az ember, átrepülne tán a tokaji Nagykopaszon is.

Még szerencse, hogy az ellenkező irányban állok, mert ez aztán tényleg repül. Az orsón már alig van zsinór, mikor landol, s jó percembe telik, mire kiráncigálom a horgába akadt vízigazt. A következő dobást rövidebbre fogom tehát, majd tíz perc múltán felsóhajtok: Végre megvan a nyílt víztükör.

S nem csak a szabad víz, de az első csuka is! Igaz, nem nagy, olyan fél kilós, de legalább csuka. Még dobok hármat, s csupán egy az üres. Kisebbek ugyan az elsőnél, de én legalább fogok!

Ám mi ez a „huszonhatoshoz” képest! Három percenként akaszt egy csukát, ráadásul beáll mellé egy most idebicikliző cimborája. A változatosság kedvéért ő egy apró, sárga körforgót köt fel, s a második dobásra kiemel egy jó három kilóst. Igaz, később már nincs ilyen szerencséje, ritkulnak a kapásai, de azok is másfél, két kilósok.

No végre, valami bíztató, mámorosodom el, hiszen sárga körforgókkal fel vagyok szerelkezve én is. Az apátszegi Holt-Tiszán azokkal kaszáltam valamikor én is.

De hol vannak az apátszegi csukák, s az akkori villantók?! A csukák a halászok varsáiban, az én villantóim meg valahol otthon, a pince mélyén, valamelyik rég elfeledett villantósdobozomban.

Mert közben persze újabb, s újabb csodacsalik jöttek. Mepps körforgók, Shakespearre támolygók, finn Rapalák, amerikás voblerek… Azonban ezek elbújhatnak mind, a lengyel önsúlyos körforgóim mögött.

De hát ezen már nem is kesergek. Annál inkább a csizmámon, mely ha lassan is, azért biztosan kezd megtelni vízzel, s kénytelen vagyok kifarolni a tóból. Közben azért dobok még egyet-egyet, s alig akarok hinni a szememnek, amikor megakasztok egy jó, kéttenyérnyi kárászt.

A hátába akadt szegénynek a horog, máskor tán még vissza is dobnám. De most itt van velem Szabó, ráfér egy kis lecke. Mert az nem lehet kétséges, hogy az orra alá dörgölöm majd, „lám, ha akarom, én kárászt is fogok!”

Büszkén nézem hát a négy, fűre fektetett halat, és kisvártatva leterítek egy kabátot is a földre. Ülhetnék ugyan az autóba is, bekapcsolva a fűtést, de nincs még annyira hideg, ráadásul Ferit sem bosszantanám.

Könyöklök hát az öreg vasutasbundán, nézem a vizet, a tokaji hegyeket, s várom a cimborát. De nem ő jön, hanem a „huszonhatosok”. A később érkezettnek előttem visz el az útja, nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem:

– Szépek?

– Ó csak három nagyobb van benne! Délelőtt viszont fogtam harmincegyet, több mint húsz kiló volt bennük.

Valódi, nyakig érő halásznadrág van rajta, a vállára akasztva meg egy derék pestizsák. Abba hajigálta a csukákat, s most tényleg nincs sok benne. A három nagy mellett vagy tíz félkaromnyi. De mi az ördögöt kezd ennyivel is? Pláne, hogy még azt is kikotyogja, az elmúlt tíz napon jó két mázsányit fogott…!?

Megeszi?

– Hogy enném…? – mosolyog szelíden. – Tudja maga, fent, a Hegyalján, hogy kapkodják ezt a halat? Én ugyan meg nem enném, annyira iszap ízű, de a mádiak, bényeiek…!

Fiatal, tizenhat, legfeljebb tizennyolc éves legényke az illető, s oly őszintén büszke, hogy eszembe sincs hangosan megróni a mohóságért. Valami azért mégis lehet a tekintetemben, mert kisvártatva megszólal szégyenkezve:

– Sajnálja őket, igaz?

– A nagyokat nem. De a kicsik jövőre másfél kilósok lennének.

– Ezek aligha. Ha bejönnek a decemberi hidegek, ez a víz fenékig átfagy. Legfeljebb néhány kárász telel át valahol az iszapban.

Erősen szürkül, a fiú menne is, maradna is, de valamit még nagyon mondani akar. Végre kiböki:

– Úgy láttam, magának nem sok szerencséje volt. Itt az én zsákom, válasszon ki belőle párat!

Már-már engedek a csábításnak, de aztán csupán annyit mondok:

– Jobban örülnék, ha megmutatnád a villantóid.

– Nem nagy ügy – legyint, s előveszi a kis, sárga körforgóját.

Elképedve fogdosom, nézegetem, hiszen ilyen primitív szerszámot elvétve láthat az ember. Ilyet még egy magamfajta, semmihez sem értő ember is nyugodtan kikalapálhat… De legjobb, ha kiballag az otthoni KGST-piacra. A ruszinok marékszám kínálják.

– Így igaz – bazsalyog az újdonsült barát. – Pontosabban igaz volt…, mert most már nem talál ott egy darabot se. Felvásárolták mindet a rakamaziak. Bár, ha benéz a borbélyunkhoz…!

Feri még mindig lent szöszmötöl, el nem tudom képzelni, miben reménykedik, mikor aztán halk lobácsolás, és kisvártatva zörögni kezd a sás, a káka.

– Hát… nem sok – s az orrom elé teszi a zsákját. Három, tavalyi csuka piheg benne, de nem is azokon döbbenek meg, hanem a villantóján. Ugyanaz, amit az imént láttam, azt a kis sárgát.

– Ez az egy maradt, mire rájöttem, hogy előke kéne – mondja még mindig szuszogva. – De nem baj, holnap első dolgom lesz a piac!

Másnap azonban halaszthatatlan dolgunk támadt – hja, kérem, amikor a hivatal nem tudja, hogy jár a csuka! – de két nap múlva már a vásári forgatagban voltunk. Villantó persze sehol.

És csuka se természetesen. Mert mi azért csak kinéztünk Rakamazra, és Feri az első dobásra beszakította a körforgóját. Azt az utolsót. Aztán a csukának még a színét sem láttuk.

Pontosabban…, estére lejött egy furcsa, fehér csizmás horgász, ráállt egy zsombékra, s szűk óra alatt kihúzott vagy hatot,  volt benne négy kilós is.

Már pakolászott, mikor sokat sejtetően megszólítottuk:

– A forgót a borbélynál vette, ugye?

– Ott hát.

Fél óra múltán már a fodrászműhelynél voltunk. Éppen borotvált, és gyanakodva nézett ránk. Ám mikor meglátta a gumicsizmát, s megérezte a súlyos iszapszagunkat, elmosolyodott, és egy kis raktárba vezetett minket.

– Parancsoljanak! – mutatott a pultra, majd a mögötte lévő falra.

Orsók, botok sorakoztak mindenütt, meg egy rakás villantó. Köztük az apró, sárga körforgók. Mohón csaptunk le rájuk, de a borbély csak legyintett:

– Nem az kell maguknak – s elénk tett vagy öt, pirosan csíkozott, ezüstös körforgót. – Tegnap már erre ment a Nagysúlymoson.

Mi azonban nem tágítottunk.

– Maguk tudják – vonta meg a vállát, mi pedig megvettük az összes sárgát.

Boldogan búcsúzkodtunk, s alig vártuk, hogy vasárnap legyen. Nyolc óra sem volt, de mi már a víz közepén álltunk. És felszabadultan hajigáltunk.

Egészen délig, aztán nekiültünk szalonnázni. Nem voltunk valami hejde rózsás hangulatban, hiszen egy szálat se fogtunk, de azért reménykedtünk. Hátha befelhősödik egy kicsit, és megjön a csukák kedve.

Hát…, nem jött. A hét eleji, fehér csizmás horgász viszont napszálltakor igen. Ráállt a zsombékjára, s olyan húsz-huszonöt méter sugarú körben sötétedésig kivett vagy tízet, köztük egy jó hármast is.

Nyugatról, a zempléni hegyek mögül ritkás köd kezdett lefelé szivárogni, s hiába fénylett keleten a sok csillag, mire a kocsihoz értünk, az orrunkig is alig láttunk. Fogalmunk se volt, hol fogunk kilyukadni a hatalmas legelőn.

– Jöjjenek utánam – lépett ekkor mellénk a fehér csizmás, s elindult előttünk.

Negyedóra múlva megállt az első utcai lámpánál, s megkocogtatta az autó ablakát.

– Bejönnek velem egy kortyintásra?

Bementünk. Az első pohárral még le sem csúszott, máris nyaggatni kezdtünk, hogy mutassa már meg a villantóját.

Bár ne mutatta volna! Mert az bizony a kis, pirosan csíkozott ezüstös körforgó volt. Amire mi csak legyintettünk. Rá is, meg a borbélyok horgásztudományára.

Szerkesztette:
M. Szlávik Tünde
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése